Adventre…
Ilyenkor decemberben, advent idején, kicsit mintha elcsendesedne, megnyugodna világunk, ez a meleg burok, amiben élünk itt, szeretett városunk, megyénk, régiónk ölelő kebelén. Mintha kissé elcsendesedne körülöttünk a rohanás, egymás taposása, mindennapi harca. Mintha kissé nyájasabbak lennének egymás irányába az emberek. Mintha jobban odafigyelne egymásra az ember. Mintha meghallaná az üzenetét ennek az időszaknak. Városunk, megyénk, régiónk, mondom én. Igen. Másabb ez, mint más helyek a világban, mert ez a mi helyünk, itt adott feladatot a Teremtő nekünk. Ide születtünk, hogy éljünk, tegyünk, alkossunk létünkhöz méltót, adjuk át a szüleinktől, nagyszüleinktől kapott nyelvet, tudást, tapasztalatot utódainknak. Itt tanultunk meg szeretni anyaföldet, tájat, embert. Itt tanultuk meg az édes anyanyelvet, amelynél számunkra szebb nem lehet a világon. Innen szóródtunk szét a világ minden tájára, egy szebb, jobb élet reményében, de örökre a szívünkbe hordozva a nyelvet és az otthoni táj képét. Ide jövünk vissza, ha hív az otthon szava, a gyász, vagy a honvágy. Innen megy el újra meg újra, aki új életet kezdett máshol, mindig hátrahagyva egy kis darabot a szívéből. Szándékosan nem írtam, hogy új hazába, mert tudjuk, amit tudunk. Lakóhely lehet száz is, hon s haza csak egy. Az, amit születésedkor megpillantottál, az anya arca, a föld, amin első lépéseidet megtetted. Ahol először szerettél, és megtanultad a pofonokat elviselni.
Ilyenkor advent táján, mintha másként szeretnénk. Ilyenkor többet gondolunk távol élő szeretteinkre. Ilyenkor másként keressük a várakozást a koldus, a várandós anya, a magányos, idős embertársunk, az éhező utcagyerek, vagy a kivert, kóbor kutya szemében.
Másabb ez a hely, írtam fentebb. Másabb, mert mi, e tájról valók még tudunk szeretni. Tán egész évben, nem csak ilyenkor. Vigaszt tudunk nyújtani, amikor kell, ellentétben a művilág műszeretetével, amit a ragyogó reklámok hazugon mosolygó képernyőkről sugároznak nap, mint nap felénk.
Farkas László,
Nagyvárad
