Aggodalmak, elfogultságok, csúsztatások
Továbbgyűrűzik a Nagyváradon működő kulturális intézmények – részben megkezdett, illetve tervezett – strukturális és menedzsmenti reformja keltette patália, ami különféle reakciókat váltott ki mind a román, mind a magyar nyelvű nyilvánosságban. Ami érthető, mivel a folyamat számos személyes érdeket sért (a pozícióharctól a kenyérféltésig terjedően), ám furcsa módon alig kapott hangsúlyt az ügy politikai dimenziója. Holott nyilvánvaló, hogy legfőképpen a választók akaratából tavaly megtörtént „rendszerváltozás” áll a háttérben: a szóban forgó intézmények zömét fenntartó megyei önkormányzat új vezetősége változtatni óhajt az elődjétől örökölt állapotokon. Amely állapotok minősítése nem feladatunk, de azt látni kell, hogy 1. a fenntartónak joga van úgy működtetni az általa fenntartott intézményt, ahogy jónak látja, 2. ehhez megfelelő állampolgári felhatalmazást kapott a választásokkor, 3. üdvös lett volna közvitát rendeznie a tervezett átalakításokról, változásokról. Ez utóbbi végül is beindult valamilyen formában, a nyilvánosság különböző terein, de számos gellert kapott, a már említett személyes és politikai érdekek miatt. Az evidens, hogy minden változásnak mindig akadnak ellenzői, különösen azok soraiban, akiket ezen változások – még ha közérdekűek is – hátrányosan érintenek. Az viszont nem tett jót a közhangulatnak, hogy a „reformerek” nem álltak elő idejében saját szándékaiknak és indokaiknak a bemutatásával, meggyőző érvekkel és adatokkal felvértezve, a téma szakértőit (azaz a kulturális- és művészeti élet kritikusait és krónikásait, „minőségi ellenőreit”) is bevonva a tervezett változások mérlegelésébe.
Pletykák és találgatások kaptak lábra, majd a már említett ellenzők magukhoz ragadták a hangszórókat, egyfajta szindikalista dimenziót adtak az egész konfliktusnak, az egész Kárpát-medencét átfogó szolidaritásra szólítottak a „váradi kultúra” védelmében, holott az aggodalmaskodók sokasága talán azt sem tudja, miről is van szó. A Megyei Tanács vezetősége csak későn és kevéssé meggyőzően próbálta bizonygatni, hogy nem a közművelődés és a művészetek ellensége, hanem a pazarlásé, a közpénzek elherdálásáé, az intézményesített munkakerülésé, a rossz menedzsment honorálásáé, a szinekúráké (a. m. kevés vagy semmi tényleges munkával nem járó hivatal, állás). Aki követte az elmúlt hónapok eseményeit és megnyilvánulásait e témában, meggyőződhetett: áthidalhatatlan szakadék tátong a gazdasági hatékonysággal is érvelők és a l’art pour l’art öncélúságával is demonstrálók között. Az ügy etnikai dimenziója természetesen politikai felhangokat kapott, ahogy az már lenni szokott Erdélyben és a Partiumban. Erre mutatott rá a Krónika vezércikkírója is a minap Cirkusz egy színház miatt címmel, egyetlen intézményre redukálva a problémát, aminek érdekében magas szintű intervenciókat sürgetett: „magyar–román diplomáciai üggyé kell tenni a témát”. Nyilván azért, mert a magyar nemzeti kisebbség jogosan követel pozitív megkülönböztetést kulturális téren (is), de ez nem elsősorban önkormányzati feladat, hanem állami és nemzetpolitikai.
De hogy milyen gellereket kapott az ügy például a magyarországi sajtóban, arra álljon itt néhány példa, két olyan írásból szemelgetve, amelyik közül az egyik az ellenzéki Népszavában, a másik a kormánypárti Magyar Nemzetben jelent meg. (A nyilvánvaló csúsztatásokat, tendenciózus megfogalmazásokat, a „magyarfaló Bolojan” típusú sugallatokat most nem is említjük, a megyeelnökről egyformán állítja mindkét lap, hogy „hadjáratot hirdetett a város és a megye kulturális intézményei ellen”. A cikkek szerzői amúgy be sem tették a lábukat Biharba, nyilván a romániai médiából „inspirálódtak”.)
Nos, a Népszava szerint: a kulturális intézmények összevonásáról és megszüntetéséről „e hónap végén dönt a megyei tanács” – írták május 20-án, ám a hó utolsó napján csak annyi történt, hogy „a közgyűlés jóváhagyta a Körösvidéki Múzeum új szervezeti diagramját, valamint egy társulási szerződést a helyi tanáccsal a leendő múzeumi hálózat tevékenységeinek összehangolt finanszírozása érdekében” – olvashattuk a váradi sajtóban. A Népszava „Székely Ervint, az RMDSZ volt parlamenti képviselőjét, a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjét” kérte fel, hogy elmagyarázza a nagyváradi „kultúrharc” hátterét, aki szerint az egész „a jelenleg börtönbüntetését töltő korábbi RMDSZ-es megyei tanácselnök, Kiss Sándor idejére” nyúlik vissza. Márpedig nevezett soha nem ült börtönben, mivel nem született jogerős ítélet az évek óta zajló korrupciós pereiben. Bukarestben ezt nem tudják? Megszólaltatják még az „Új Várad kulturális újságíróját”, csakhogy ilyen címen nem létezik újság, a nemrég indult folyóirat neve: Újvárad. Megemlítik még a végveszélybe került „két neves folyóiratot”, a Várad és a Familia címűeket, de kénytelenek leírni, hogy ezek továbbra is megjelennek a Bihar Megyei Könyvtár kiadásában. A balliberális napilap apokaliptikus vízióval zárja tudósítását: „a színházak és a filharmónia jogi személyiségének a megszüntetése gyakorlatilag a három intézmény megszűnését jelenti (…) Nagyváradon nem lesz sem színház, sem filharmónia.” Slussz-passz.
A „konzervatív” Magyar Nemzet egyenesen a légből kapott Búcsú a színpadtól címmel közölt csapongó beszámolót, amiből nem derült ki, hogy ki búcsúzik és milyen színpadtól. Az írás alaphangját Szabó Ödön RMDSZ-politikus adja meg, akit így idéznek: „Bolojan magyarellenes, de ezt nem mondja ki. Amikor magyar intézményeket szüntet meg, a tolerancia legkisebb jelét sem tanúsítja.” A valóság ezzel szemben az, hogy nevezett egyetlen „magyar intézményt” sem szüntetett meg ez idáig. A cikk több olyan múltbeli döntést ró fel a volt polgármesternek, amelyek nem tartoztak a hatáskörébe (szoborállítások, utcanévadások stb.), mivel azokat a magyarság által megválasztott képviselőket is magába foglaló városi tanács hozta meg. Újkori bűne a „két neves és nagy múltú folyóirat”, a Familia és a Várad (utóbbi csak 19 éve létezik) önállóságának megszüntetése, de a magyarországi szerzőt félreinformálták, mert az írja, hogy a magyar folyóiratot egy ember szerkeszti (amit tételesen cáfol a havilap impresszuma, amely pontosan egy tucat fő- és mellékállású munkatárs nevét tartalmazza). Ráadásul a cikk bevezetőjében egyenesen az áll: „a Várad folyóirat már meg is szűnt”, holott később a szerkesztők számát találgatja a szerző. De olvashattunk arról is ugyanott, hogy „a filharmónia magyar igazgatóját megbuktatták a versenyvizsgán”, holott valójában lejárt a megbízatása, 65 évesen pedig a visszavonulás várt „a ma már nyugdíjas színészre” (ahogy a cikkben később elkottyantották). Nevezett amúgy nem színészként ment nyugdíjba, hanem igazgatóként, a színházat ugyanis elhagyta akkor, amikor négy évvel ezelőtt kinevezték direktornak a filharmóniához.
A magyar állami hírügynökség, az MTI igyekezett tárgyilagosan beszámolni a megyei önkormányzat „kulturális koncepciójáról”, ám tudósításuk címe eléggé ironikusra, gunyorosra sikerült: „Osztrák intézmények mutatóit várja el a nagyváradi kulturális intézményektől a Bihar megyei tanács elnöke”. Így vélhetően szándéktalanul engedtek teret annak az értelmezésnek is, hogy a nyugat- és közép-európai kulturális intézmények munkatársai tehetségesebbek, szorgalmasabbak és komolyabbak, mint a romániaiak (nagyváradiak), ez utóbbiaktól ezért nem is lehet elvárni az előbbiek teljesítményét…
Úgy tűnik, hogy a Megyei Tanács vezetőinek álláspontját végül a Denagy.hu debreceni hírportálon megjelent beszámoló közvetítette a legkevésbé elfogultan, itt olvasható: https://denagy.hu/…/bolojan-a-nagyvaradi-kulturalis…/.
(Váradért Facebook-csoport)
(A fotókon a „megszűnt” – valójában osztódással megszaporodott – Várad folyóirat legutóbbi számai láthatók)
