Ahol az utak véget érnek
Ha szóba kerül valahol Érselénd, a tájegység egyik legjellegzetesebb faluja jut az emberek eszébe, mely falucska szerencséjére vagy szerencsétlenségére kívül rekedt a vadkapitalizmus minden viszontagságán. Eme település határában tán még az Ér is komótosabban folyik, mint másfelé. A „végeknek” számító román-magyar demarkációs vonal menti kistelepülés határában még az utak is véget érnek…
Érselénden valahogy az ősz is szelídebb, mint máshol – szokták mondogatni a mezítlábas öreg nénikék, akik a deszkakerítések mögül diót vagy szőlőt kínálgatnak az éppen arra járó idegennek. Úgy tartják, az indiánnyárban még várhat a lábbeli, hisz meleg a föld, a talp meg úgy is tarlóhoz edzett. Bár a kertek alól már avarillat somfordál a verécékig, s a sárgába zörgő diófa- és szőlőleveleket is instálják már a szelíd szelek, hogy szállanának alá utolsó csepp nedveikkel megszentelni a drága földet, mely fogva tartja az itt lakók lelkét.
Az itt lakók lelke
A főtéren a falu dísze, a görögkatolikus templom áll.
A gyülekezet már 1992-ben visszaszerveződött, igaz, akkor még csak 21 lélekszámmal. Alexandru Duma esperes-plébános tartja össze az egyházközséget, illetve visel gondot a történelmi időkről tanúskodó templomra is, amely már 1750 óta díszíti a terecskét. Kezdetben az Úrnak felszentelt hajlék is nádfedeles volt, nem csak a torony alatt megbúvó seléndi házak. A hozzá tartozó paplakról feljegyezték, hogy 1892-ben épült és az akkori nyilvántartás 1160 görögkatolikus lelket tartott számon. Mára szintén a falu legnagyobb gyülekezetének számít, ugyanis a tíz esztendővel ezelőtti népszámlálás adatai szerint 995 lakosból 528 román és magyar ajkú görög katolikus hívet számláltak. Duma esperes számolt be arról is, hogy az itteni szolgálata kezdetén a lelkészlak felújítása volt az első lépés, majd ravatalozót is építettek a temetőben. A templom megrepedt, hangja vesztett harangját, mintegy két esztendeje cserélték ki. Az új harang alatt óra is méri Érselénd idejét, amely sehogyan sem akar elszállni a falu felett, bármennyire is öregszenek a deszkakerítések.
Merre tart a falu?
A 2011-es népszámlálás azt mutatta, hogy az Érmellék legtöbb településén – mint egyébként várható is volt – a szaporulatban a roma lakosság viszi a prímet. Az Érsemjénhez tartozó érseléndi adatokról legutóbb Balázsi József polgármester számolt be. Húsz éve 164 román, 529 magyar, 15 német, 307 roma és 4 más nemzetiségű lakta Seléndet. Tíz esztendővel ezelőtt 995 lakosból 486 magyar, 232 román és 252 cigány lakost tartottak számon. A fennmaradó, mintegy 20 polgár más nemzetiségűnek vallotta magát. Legutóbb 894-re csökkent a falu lakossága, amelyből 371 magyarnak, 201 románnak, 319 cigánynak, 1 németnek és 2 ukránnak vallotta magát.
Ha összevetjük ezeket az adatokat nyilvánvaló, hogy a cigányokkal szemben nem csak a magyar ajkú lakosság mutat csökkenő tendenciát, de a román ajkúak is.
A nemrégiben felújított és felszerelt iskolában már csak elemi osztályok működnek, zömében roma gyerekekkel. Így esik meg néha, hogy nagyszünetben a második osztályos Józsika egy kölyökkutyát cipel a karján hazafelé, mert az eb valahogy mindig a katedra alá „jön lakni”. A tanító bácsi viszont nem díjazza az „új osztálytársat”, így Józsika mindannyiszor kénytelen hazavinni a bogárszemű Fülest, aki az Istennek sem akar otthon maradni nélküle.
A romákat a baptista egyház és a Magyarországi Szabadkeresztyén Gyülekezet istápolja. Úgy hallik, nekik köszönhetően jó irányba kezd változni az itteni közösség életszemlélete.
Bagaméri ereklye
A kis lélekszámú református nyájat 2005 óta Oroszi Kálmán lelkipásztor terelgeti, aki dióhéjban tömörítve ismerteti a helyi felekezet viszontagságos létét.
Mint mondja, önálló egyházközségként utoljára a 18. században említik, ezt követően a határon túli Bagamérhoz csatolják. Ez az állapota Trianonnal ért véget. A lelkipásztor említ egy ma is létező Úrvacsorához használatos, mintegy 300 esztendős ónkannát, amelyet Túri János 1713-ben öntet a bagaméri gyülekezet számára. Eme ereklye ma is az érseléndi gyülekezet tulajdonában van.
1934-ben Orosz Lajos érkeserűi lelkész szervezi újra a helyi fiókegyházat, majd 1936-ban elkészül az első imaház is, az akkor még 193 tagot számláló egyházközség számára.
A gyülekezetet anyaegyházközséggé a székelyhídi esperes-lelkész, Gavrucza Tibor szervezi 1990-ben, aki egy holland segélyszervezet támogatásával kezdi el az új tornyos imaház építését is, amelyet később Csiha Kálmán érsemjéni születésű, erdélyi református püspök szentel fel. Az imaház és a parókia, a jelenleg Érsemjénben szolgáló Csákiné Simándi Márta idejében nyeri el mai formáját, aki 2003-ban teszi hozzá a maga részét az Istennek szentelt hajlékhoz.
Jelenleg 55 református léleknek szól a toronyban lakó, 1936-ban öntött harang. Oroszi tiszteletestől megkérdeztük, mikor keresztelt utoljára gyermeket ebben a különös hangulatú szép helyiségben, ahol a bútorzaton és a szószéken még érzik az erdélyi erdők egyedi illata. „Három esztendeje tartottak itt utoljára gyermeket keresztvíz alá” – mondta Isten seléndi szolgája.
A falu névjegye
A krónikák 1163-ban említik először Érseléndet Zerend, Serend formában. 1339-ben villa Selend, majd 1416-ban Selindnek nevezik. A 19. században lett Ér-Selénd, ám a bihari nyelvjárásban később is csak Selind maradt. Egykoron a település földesura a váradi káptalan volt, majd a Fráter család birtokait is itt említik. Egyetlen nagy szülöttéről találtunk feljegyzést: Farkas János festőművészről, aki született 1897-ben Érselénden, meghalt 1966-ban Budapesten. A mester a Müncheni Művészeti Akadémia évei alatt gyalog járta végig Itáliát. Gyermekkorát és tanulóéveit nélkülözésekkel küszködte végig, ám a munka gyümölcse mindig beérik, még ha érmelléki is a fája, ugyanis képeinek értéke, mint ahogy az lenni szokott, post mortem váltak világhírűvé.
Farkas János falujában minden csütörtökön szekér formájában mobil-turkáló érkezik a térre, és a 21. század elején, sok hasonló, nélkülözésekkel küszködő kisgyereknek ebben a nyomorbazárban vásárolnak téli lábbelit és kabátot.
Mitől szép?
A faluban, mint minden érmelléki kistelepülésen, amelyeket elkerültek a befektetők, vannak hiányosságok. De van szépen felújított orvosi rendelő is, újjá varázsolt iskola, vannak papjai, templomai, amelyek harangjai még imára hívnak és jelzik az ebédidőt az aratóknak. Megkérdeztük Oroszi Kálmánt, aki helytörténeti dolgokban is jártas, mitől szép ez a falu? „A több mint 250 éves templomától, a régi sírkertektől, a felekezetek közös karácsonyaitól, az emberi léptékektől, még akkor is, ha néha keservesek a hétköznapok” – mondta a reformátusok fiatal pásztora.
Így őszidőben csak nő a varázsa, még akkor is, ha mindezek már nem látszanak a lélekszikkasztó túlélésért való küzdelmek miatt.
Sütő Éva
Utóirat: Ez a riport 2012 őszén készült, és a hajdani Reggeli Újságban látott napvilágot. Mivel a napilap archívumát is megsemmisítették, áthoztam az Érintőre, mert kár lenne, hogy elvesszen. Lehet itt-ott idillikus a kép, de nem tudok elfogulatlanul írni e tájról…
