Akik látták a Szűzanya könnyeit
Egy régi szeptemberi templombúcsú Máriapócson
A Kárpát-medencei katolikus világ egyik leglátogatottabb nemzeti kegyhelye a máriapócsi görögkatolikus templom. Az érmelléki hívek az egyik legszentebb zarándokhelyként tartják számon. Napjainkban is mintegy félmillióan keresik fel évente a könnyező Szűzanya képéről elhíresült kegyhelyet. A nyírségi templomhoz való zarándokutakról számos történet és legenda forog közszájon mind a mai napig e tájon.
Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony napján, mind a nyolcszázas, mind a kilencszázas években rengetegen zarándokoltak el az Érmellékről a mai Szabolcs-Szarmár-Bereg megyei (Magyarország) Máriapócsra. Ez a kegyhely esett legközelebb hozzájuk, így nem volt templombúcsú, amelyen részt ne vettek volna, bár gyalogszerrel nem volt könnyű kihívás.
Szűz Mária születésének emléknapján vége hossza nem volt a zarándokmenetnek, amely ha történetesen Székelyhídról, vagy Érmihályfalváról indult, útközben akár több „keresztalj” is csatlakozott hozzá. Pócsra érve már több százra duzzadt a zarándokok száma. Ezek útközben szénakazlakban, pajtákban, szénaszínekben töltötték éjszakáikat.
Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek a kódexirodalmunkban is fellelhetőek. A Teleki-kódex Anna-legendája elmondja, hogy Szent Annának (Mária szülőanyja) elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.
A könnyező ikon
A templom történetének bejegyzései szerint, a jelenlegi kegyhely 1731–1756 között épült – előtte egy kisebb fatemplom szolgálta az Urat –, korai barokk stílusban.
XII. Piusz pápa 1948-ban a Basilica Minor címet adományozta neki. 1991. augusztus 18.-án II. János Pál pápa bizánci szertartású Szent Liturgiát végzett a templom csodatevő képe előtt, magyar nyelven. A történelmi eseményről a kolostor vendégházában egy hatalmas festmény is tanúskodik.
A templom melletti múzeumban olvasható ikon-történet kapcsán kiderül, hogy valamikor a törökvilág idején a pócsi egyházközség egyik híve, Csigri (egyes helyeken Csibi) László bíró, fogságából való csodálatos szabadulásáért hálából, Papp Istvánnal, a helybéli áldozópap öccsével, hat magyar forintért festette meg az Istenanya képét. Az ikon 70 x 50 centiméteres volt, jávor fára készült, szigorúan alkalmazkodva az ikonfestés ősi kánonjához. A mű az ikonfestészet kései reneszánszát idézi.
Szintén az egyházközség feljegyzései között olvasható az is, hogy 1696. november 4-én, a reggeli liturgián jelenlévő hívek arra lettek figyelmesek, hogy az Istenszülő mindkét szeméből áradnak a könnyek. A könnyezés kisebb szünetekkel egy egész hónapig tartott, miközben olyan hideg volt, hogy a kehelyben a bor és a víz is megfagyott. Az egyházi vizsgálat eredményeként harminchat tanú egybehangzóan vallott és esküdött a könnyezés valódisága mellett.
A hírre I. Lipót császár elrendelte, hogy a könnyező ikont szállítsák Bécsbe. A kegyképnek a Szent István vértanúról elnevezett dómba történő elhelyezése napján, 1697. szeptember 11-én Savolyai Jenő herceg Zentánál döntő vereséget mért a törökökre. Lipót császár 1701-ben Pócsnak adott bullájában maga is tanúsítja, hogy 1697-ben Európa keresztény népeit a pócsi Mária csodatevő erejébe vetett hit és ima segítette a győzelemhez. Így tehát az eredeti könnyező kegykép a bécsi dóm déli oldalhajójának márványbaldachinja alatt kapott méltó és örökre szóló elhelyezést. Restaurálására csak a második világháború után került sor először. Ekkor derült ki, hogy készítője annak idején nem új deszkát használt a festéséhez, hanem egy igen régi, megkopott bizánci ikont festett át.
Pócson a másolat is könnyezni kezdett
Az egyházközség nehezményezte, sőt zokon vette a könnyező Mária-kép császári városba való elszállítását, nem tudván belenyugodni abba, hogy egy önkényes uralkodói intézkedés megfosztotta őket szeretett és tisztelt kegytárgyuktól. Békítésül a császári udvar az ikonról másolatokat készíttetett, amelynek egyikét a kép eredeti helyére, Máriapócsra küldte. Sem az eredeti, sem a másolatok soha többé nem könnyeztek, kivéve azt, amelyik Pócsra került. 1715. augusztus elsején a könnyek több órán keresztül folytak az Istenanya szeméből, amelyet ismét több százan tanúsítottak. A kegykép harmadik és egyben utolsó könnyezése 1905. december 3-án kezdődött, és az év utolsó napjáig tartott, kisebb nagyobb megszakításokkal.
Az érmelléki zarándokok elmondása szerint a máriapócsi ikont adományok vették körül, még a múlt század derekán is. Mindezek mellett otthagyott mankók, görbe botok bizonyítják a csodába illő gyógyulásokat, de sokáig hálaékszerek is díszítették a képet. Amikor az ikonmásolatot is restaurálták, lekerültek róla a hálaajándékok, amelyek már szinte eltakarták az egész festményt. Ezeket az értéktárgyakat a kegyoltár mellett üvegtárolókban őrzik.
Egy érmelléki keresztalj a bécsi döntés után is látta könnyezni…
A feljegyzések tehát úgy tartják, 1905 óta nem könnyezett a Szűzanya ikonja. A hatvanas években ennek ellenkezőjét állították azok az idős érmelléki emberek, akik a bécsi döntést követő időszakban zarándokoltak el a nyírségi Máriapócsra. 1940 szeptemberében, a háborús idők közepette e környék atyafiai felkerekedtek, és elmentek leróni hálájukat a magyarok Nagyasszonya előtt, a szinte csodaszámba menő határmódosítás okán. Leányok, asszonyok férfiak, templomi énekeket játszó rezes-fúvósok indultak együtt a nagy zarándokútra.
A menetet szekerek is kísérték, így a várandós asszonyok is bátran útra keltek, azt hangoztatván, hogy a Szűzanya is az Istengyermekkel a szíve alatt ment Názáretből Betlehembe. A búcsúsok végig imádkozták és énekelték az utat, majd egy-egy szénaszínben megaludva folytatták útjukat a híres nemzeti kegyhelyig. Ideérve már annyian voltak, hogy felváltva tértek be imádkozni és hálát adni a magyarok védőszentjének a nemzetet ért történelmi csodáért. Néhány esztendővel ezelőtt, az 1920-ban született Keczán Marika néni még így számolt be erről az eseményről: „A bezsúfolódott emberek kórusban és hangosan imádkozták a rózsafüzért, majd a régi magyar himnuszt énekelték, amelynek első strófája így kezdődik: Boldogasszony anyánk, / régi nagy Pátrónánk, / nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: / Magyarországról, édes hazánkról,/ ne felejtkezzél el szegény magyarokról. A fúvósok is kísérték a szép magyar templomi éneket, és mi odabent egymásra nézve és értve egymást, valamennyien láttuk égi anyánk hulló könnyeit. Nem lehetett azt ott elújságolni senkinek, se papnak, se embernek, mert akkora volt a tolongás, hogy a tömeg szinte egymást tapodta templomajtókban. Mind a kijáratoknál, mind azon a helyen, ahol befelé tódult a nép.
Mi, akik a már a nem létező határ túloldaláról érkeztünk, mi láttuk a Szűzanya könnyeit 1940. szeptemberében is. Talán ezúttal örömkönnyek voltak azok…”
Ekképpen emlékeztek a szemtanúk a hetvenegynéhány esztendővel ezelőtti szeptemberi búcsúra az akkori érmelléki keresztaljból. Bár azóta sem tudni pontosan kik könnyeztek inkább: a szegény hányatott érmelléki atyafiak, vagy a népét sirató Nagyasszony, látva a reábízott ország újabb, közelgő kálváriáját.
Sütő Éva
