Amit a föld ad
Az Érmelléken a mocsár és a láp nem csak az emberi értékeket, de a beidegződéseket is jobban konzerválta, mint bárhol ezen a világon. Bár az ifjúság színe-java erről a vidékről is idegen földre ment kenyeret keresni, az idősebb korosztályban mind a mai napig ott lappang a föld tiszteletének ősi ösztöne. A házak előtti lócák nem csak a meleg nyári délutánok tereferéire szolgálnak, de őrhelyek azok. Öreg, ráncos, érmelléki tapasztalt szemek őrhelyei, melyek nyomon követik az élet menetét. Nem csak a mindennapok óraműszerű rutinját, de a valódi „élet” útját is rögzítik minden esztendőben. Ők mindig tudják mennyi a hektáronkénti tengeri- búza- vagy egyéb gabonatermés, milyen a krumpli, a cukorrépa, dinnye. Még a szalma színe is árulkodik a termés milyenségéről – hallom nem egyszer, amikor megállok egy-egy kis lélekszigeten, mint Kiskereki, Asszonyvására, vagy Érselénd, ahol még a szilva és a kenyér „fröstök” tudott maradni, mi több, ez a világ legtermészetesebb dolga.
Hordják az újkenyérnek valót – szólnak a hírek a kispadon. Az árok partjára lerakott szalmabálák már sárgállnak a szomszéd előtt. Kérges tenyerek simítanak végig rajtuk, mint valami szőke mezei hajzuhatagon, s az öreg szemek csordultig telnek hálával, mely hozsánna a földből való élet kiparancsolójának szól. Jól eresztett a föld, jó idő járt az aratókra – mondogatják, tenyerükben a búzaszemeket mustrálgatva. Az aszály, mely tavaly is sújtotta a vidéket, újfent a tengeribe tesz kárt – hangzik a másik „aranyért” való keserű fohász. De jó az Isten, jót ád! – nyugszanak bele jó ízes nyelvjárással a vitathatatlanba, mert mit is tehetne eme föld gyermeke, akinek élete a zsellérvilágban gyökeredzik.
Bár az Érmellék öregjeinek mindig kevés jutott – a kisnyugdíjak felemésztették a földecskéket is, amelyek új gazdákhoz, nagygazdákhoz vándoroltak –, mégis magukénak érzik annak valamennyi áldását, sőt számon tartják a szekerek, az utánfutós traktorok „sűrítését” is az utakon. A búza pedig ezektől az aggódó pillantásoktól sarjad és szökken szárba jövőre is. Akik egykoron mezítláb jártak a dűlőút porában, övék marad a termés aggodalma, amíg csak élnek.
A lócán ülők kökényszilvával és kenyérfarával kínálnak, csak úgy a kötőjük aljából. Most látnak először, de az érmelléki embernek ez nem számít. Amit a föld csak úgy Isten kegyelméből ad, az errefelé mindenkié.
Sütő Éva
