Angyaltollak
Sokszor elmélázok azon, mi lenne, ha mint vidéki újságíró, csak politikusi szólamokról, kisemberek nagysorsáról, templomos dolgokról vagy apró kis közéleti problémákról tudósítanék nap, mint nap. Mennyire sekélyes és száraz lenne a napilap, ha a magamfajta terepkrónikások nem látnák meg a kisdolgokban is a nagyot, nem figyelnének a történések hátterére, a kulissza mögött zajló apró dolgokra, az egyszerű, de annál lélekmelengetőbb pillanatokra vagy a helyzetkomikumokra. Persze, amikor az újságíró kitér az utóbbiakra, nem mindig a rosszindulat vezényli, hiszen némelyikben annyi az emberi, hogy nem is lehet másképpen tálalni, csakis emberien.
Nos, nem is olyan régen történt, hogy éppen egy egyházi létesítmény alapkő letételéhez gyülekeztek a hívek. Több felekezeti főméltóság is megtisztelte jelenlétével az eseményt, sajtó, elöljárók, politikusok, egyszóval mindenki eljött, ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott. Persze a politikusok sem hagyhatják ki az ehhez fogható „helyzetet”, ugyanis az egyházak mellett csak a kulturális események tudnak még olyan közeget biztosítani, hogy egyáltalán exponálhassák magukat.
De nem is róluk szól most a fáma, hanem az esemény egy olyan apró kis részletéről, amelynek tulajdonképpen nincs is hírértéke, de mégis megesett és a kontraszt, amit kiváltott – ha egyáltalán tudatosult valakiben – igencsak megmosolyogni való volt. Annál is inkább, mivel a sok fekete palástos egyházi főméltóság és megyei korifeus sem tudta kezelni a kialakult „helyzetet”. Vagy talán nem is akarta.
Történt ugyanis, hogy a sok komoly ember előtt egyszer csak megjelent egy kunkorodó farkú kis süldő cica, és fittyet hányva a sok tiszteletet parancsoló egyházfira, valamint a komor egybegyűltekre, odasündörgött a sorban álló tiszteletesek palástjai alá és csak úgy ki-be sétálgatott, dörgölődött, hízelgett, dorombolt nekik, mintha kifejezetten az ő kedvéért gyűlt volna oda az a sok súlyos tekintetű ember.
Fittyet hányva a tömör tekintélyre meg a kattogó vakura, egyre csak kunkorította a farkát a nagy- és főtiszteletű lábaknál – még az áldás ideje alatt is –, mi több, amikor az eső szemerkélni kezdett, szépen behúzódott az egyházmegyei jegyző palástja alá, ott várva ki végkifejletet. A körben állók valahogy ösztönszerűen hagyták kibontakozni a helyzetet, nem akarva elrontani ezt az angyaltól vagy Istentől származó aprócska idillt, az egyetlent, a legtisztábbat, a legártatlanabbat, amely azon az eseményen megeshetett. Mert vannak még ilyen ártatlan játékai az isteni kegyelemnek.
Sütő Éva
