Annyi arc ismerős…
…dúdolgattam az ünnep délutánján, az Országgyűlés jegyzőjének szobránál, miközben a kisebbik, magyar párt rendezvényén tébláboltam. Már a Szent László téri toborzó és a zászlós felvonulás alatt is érződött, hogy egy nagyobb, összetartóbb közösség gyűlt össze a magyar szabadság napját ünnepelni.
Aztán a szoborhoz érkezve, szinte sokkolt az a hatalmas erődemonstráció, ami ott fogadta az ünneplőket! Volt virágtenger, ledfalak, emelvény a párttévé kameráinak, a kamerák mögött az emelvényen marcona kameramanok, a majdan elhangzó beszédek közben szűnni nem akaró, hatalmas taps, ez után meg gondolom, vulkánkitöréssel egybekötött kerti ünnepély is. Jó na, ezt csak gondolom! Volt aztán még egy csomó, mit csomó, rengeteg ismeretlen arc. Olyan arcok gyülekeztek a következő rendezvényre, akiket váradi lévén életemben nem láttam, még a Szent László napokon sem, pedig ott aztán megfordul pár ezer magyar, az ötvenezerből.
De térjünk vissza az „annyi arc ismerős” című dalhoz. Hát persze, hogy „ismerős arcok” vettek körül, hisz váradiak voltak a rendezvényen, olyan váradiak, akik együtt hallgatták a politikusaik beszédeit, dúdolták a régi nótákat a kórusokkal, ha úgy érezték, hogy tapsolni kell tapsoltak, aztán együtt énekelték el nemzeti imánkat, végül nagy részük elindult hazafele. Ezt tettem volna én is, de egyszerűen nem tudtam. Sűrű sorokban özönlött a nép, a számomra ismeretlen nép a Garasos hídon a tér felé. Aztán csak elindultunk páran az ellenkező irányba! Mit mondjak? Nem volt könnyű. Úgy éreztem magam, mint a kába autós, aki a többiekkel szembe megy az autópályán! De azért tudtam, hogy én megyek a jó irányba!
Farkas László, Nagyvárad
