Antipedagógia
Nincs olyan iskola Romániában, ahol ne kellene valamit bepótolni, jelentette ki igen határozottan az új román oktatási miniszter. Ezt egyfajta mentségként hozta fel, de csak annyit ért el vele, hogy beismerte: a közoktatás ügye dögrováson van az Unió legelmaradottabb-legszegényebb országában, akárcsak a többi „stratégiai ágazaté”: egészségügy, közlekedés-szállítás, ipar, mezőgazdaság, s most már a vendéglátóipar és turizmus is. A világjárvány azt is padlóra küldte, ami úgy-ahogy működött.
Oxigénbuborékba került egy szűk hétre a tanügy: kiadták a félévi vakációt. Most mindenki az iskolák jövő heti megnyitásáról beszél, pótórákról és év végi vizsgákról, mintha két-három héten belül valóban visszatérhetnénk a járvány előtti, „normális” életbe. Nyilvánvaló, hogy ez lenne a legjobb, de ha az oltáskampány tempója nem gyorsul fel, még az őszi tanévkezdés sem lesz a régi. Az oltáskampány márpedig éppen stagnál…
Egyes számítások szerint legalább negyedmillió iskoláskorú gyermek maradt ki az online oktatásból, ami legalább annyi kérdést szült, mint amennyit átmenetileg megoldott. Hiszen gyakorlatilag éppen egy éve nincs, nem folyik normális és eredményes oktatás a tanintézetekben. Igaz, felelős, komoly és kompetens tanügyi kormányzásra meg éppen harminc éve várunk.
Az európai unió statisztikai hivatala úgy tudja, hogy Romániában 173 ezer ember dolgozik a közoktatásban pedagógusként („cadre didactice”). Az Eurostat adataiban nincs miért kételkedni, igaz, a hivatal „hozott” anyagból dolgozik: a lejelentett számadat Bukarestből származik, ott pedig a statisztika évszázados bűvészmutatvány. Korábban jelentek meg újságcikkek, amelyekben 300 ezer sztrájkoló tanügyi alkalmazottról volt szó, ami lehetséges, hiszen nem minden „tanügyi” tanít, de sztrájkolni mindegyik szívesen sztrájkol. Már csak azért is, mert én még nem láttam olyan tanügyit, aki elégedett lenne a jövedelmével. Az más kérdés, hogy a 173 ezer tanár és tanító közül legalább másfél százezer mímeli az oktatást, a tényleges, valós, eredményes és hatékony munkát, azt, amiért fizetik. Különösen az elmúlt egy évben láttuk-láthattuk-tapasztaltuk, hogy csak a pedagógusok töredéke töri magát és végez magas színvonalú „online” munkát. (Tisztelet nekik.) Jelentős hányaduk egyszerűen lóg. Egy másik részük alibizik. Sokan eleve alkalmatlanok erre a pályára, de még többen politikai hátszéllel és hatalmi támogatással evickélnek hosszában és széltében a pedagógia tudományában. Különösen az intézményvezetők és a tanügyi kormányzat központi és megyei hivatalnokai.
A lógós és alibiző „pedagógusok” halovány mentségére szögezzük le: nincs is komoly elvárás irányukba, sem a közösségi vezetők, sem az intézményvezetők (iskolaigazgatók, tanfelügyelők stb.), sem a szülők, sem a diákok részéről. Ez utóbbi két kategória cinkos egymásra kacsintása az igénytelenségben azért tragikus, mert ők lennének haszonélvezői annak a tetemes költségeket (közpénzeket!) felemésztő szolgáltatói iparágnak, aminek oktatás, képzés, tanügy a neve, kinek hogy tetszik. (Amúgy erről az iparágról egyebet sem hallunk-olvasunk – mert ezt sugallják a politikai és intézményi vezetők, a román többségbe való betagolódás, majd teljes beolvadás szószólói –, hogy a magyar iskolának legfőbb feladata jól, alaposan, versenyképesen stb. megtanítani a magyarnak született gyermekeket, fiatalokat románul, hiszen ez „az állam nyelve”, sőt a boldogulásé…)
A járványos idők okozta „szükségállapot” megoldhatatlannak tűnő feladat elé állította a tanügyet, ez most már világosan látszik. Az egész rendszer minden hibája világra került. Ezeket most végeláthatatlan online gyűlésekkel, konferenciákkal, számonkérésekkel és magyarázkodásokkal próbálják áthidalni, egymás vállának veregetésével és folytonos mentegetőzéssel. Az átlag fölé emelkedők győzködésével, hogy adják alább, tegyék lejjebb a mércét, dobják sutba megszokott igényességüket, zárják le, engedjék át a semmit sem tanultakat-tudókat, lökdössék előre az analfabétákat, hiszen a lemorzsolódás kvótákat, állásokat, osztályokat, ilyen-olyan létszámokat veszélyeztet. Márpedig ez a 173 ezer ember meg akar élni, jól akar élni, lehetőleg minél jobban, minél kevesebb erőfeszítéssel. Hát nem?
Dénes László
