Anyanyelvem
Jó anyámtól kaptam egykor, legbecsesebb örökségem.
Legelőször csak szavanként… valahol az Érmelléken.
Csiszolgatta édesanyám, óvónéni, s egy-két tanár,
S ahogy teltek-múltak évek, hozzájött még néhány könyvtár.
Egy könyvtárra jól emlékszem, Fucskó László birodalma,
Vagy ezer könyv volt a polcon, kisdiákként jártam arra…
Verne Gyulát adta kézbe, s Elek apót ráadásnak,
Hát ez volt az „eljegyzésem”, s kezdete a könyv-varázsnak.
És állítom, minden könyvvel, amit kézbe vesz az ember,
A láthatár mindig tágul, s gazdagodsz új ismerettel.
S ha mindehhez még hozzájön nyelvi igény szépre-jóra,
Akkor a mi jó Kazinczynk bizony méltó néhány szóra.
Van, ki tudja: magyar nyelvünk, neki oly’ sokat köszönhet.
Ő húzta meg barázdáit, mibe aztán más is ültet.
Mesélhetném Döbrenteit, Batsányit vagy Arany Jánost,
Meg Lőrinczét, Grétsy Lászlót és miért ne, Dutka Ákost!
S még mondhatnék sok-sok nevet, kinek tolla és elméje,
Csiszolgatta anyanyelvünk, s lett a nyelvek büszkesége.
Talán nincs is a világon, szókincs, ami olyan gazdag,
Mint amilyen a magyarban, tobzódása a szavaknak.
Szinte nincs is oly fogalmunk, amire szó több ne volna.
Tárházába hogyha bemész, oly’ érzés, mint a templomba;
És ha kellő áhítattal és tudással nyúlsz hozzájuk,
Szépen, rendben összeállnak, csudájára a világnak
Ám, de ehhez alázat kell, s becsülni, mit örököltünk!
Nagy elődök jó példája hasson reánk, s legyen köztünk!
És vágyni a szép beszédet, s gyomlálni a nyelvi dudvát,
S a magyar nyelv kiskertjében, nem hagyni meg csak a rózsát!
S „rózsa” mellett violákat s szép szavakból gyöngyvirágot,
S hinni abban: küldetésed szebbé tenni a világot!
S hogy ha ezért tollal-szóval csak egy kicsit is megtettünk,
(Egy) vén poéta azt állítja: hogy hiába már nem éltünk!
Kocsordi Nagy Béla, Élesd