Átjáróház
Bocsánatot kell kérnem néhai Implon Iréntől, a jeles váradi újságírónőtől, aki már az égi szerkesztőség íróasztalától figyeli szeretett városa mindennapjait, mert az írásom címét és az alapgondolatát eloroztam tőle.
Soha, senki az utóbbi időben nem írt úgy városunk rezdüléseiről, ötvözve a múltat a jelennel, hogy felkeltsen egy kis nosztalgiára vágyást azokban is, akiket egyébként csak a mindennapok harca érdekelt. Nos, Implon Irén így írt. Tanú erre az 1993-ban megjelent Váradi tollrajzok című munkája, melynek minden Várad szerető ember polcán ott kellene lennie. Úgy gondolom, nem sértem meg a közíró emlékét, ha néhány írását alapul véve, ellátogatok azokra a helyekre, a város azon épületeihez, amelyekről az írások szólnak, és megpróbálom megmutatni, mi változott azóta, milyen lett napjainkban a Hely, amiről Ő írt…
Krumpliköves udvara keskeny, hortenziabokrok szegélyezik, ablakszemek vigyázzák. Akik utcának használják, a legszűkebb sikátorban érezhetik magukat, ha ugyan nem veszik észre, milyen különös sikátor ez, ami összeköti a Zöldfa utca 7. és a Kapucinus utca 6. szám alatt házakat. Csupa lebegés, táncos rajzolat a függőfolyosó, annak üvegteteje, tartópillérei, a rácsozat, a lépcsők íve, mint egy míves kazetta belseje, mint a napnyugati reneszánsz udvaroknak kicsinyített, szerény utóda.
„Ó, Várad mindig szerette az utánérzést, a nagyság ihletését. Lám, a szomszédos átjáróház meg amazt, a Sast kívánja folytatni” – így tudta a hajdani építtető, dr. Munk Béla rokona, a haláláig ott lakó Munk Ilona. Az emeleten lakásokat, a földszinten pedig üzlethelyiségeket képzelt el a tervező 1892-ben, akár a „túlsó szomszédnál”. Fent teljes üvegtetőt.
Lehet ennél szebben leírni a mára már megkopott, hulló vakolatú belváros eme ékességét?
Amit ma leírhatunk ezekről a házakról, az csupa negatív élmény. Hisz mára már semmivé lett az egykori, pezsgő életű üzleti negyed. Éjszakai lokálok vették át az egykoron fényes üzletek, kirakatok helyét. Az udvarokon kocsmák hátsó kijáratai, italos rekeszek. Manapság nappal kihalt az utca, csak itt-ott egy dolgára siető járókelő, na és autók, hegyén-hátán, úton és járdán. Éjjel biztos forgalmasabb, mert élettel tölti meg a mulató aranyifjúság és a sok pöpec autócsoda.
Nincs már átjáróház. A kapuk mindkét utcában bezárva. Félteni kell a nehezen összegürizett vagyonkát. Egyik-másik udvara ocsmány, vakolatlan téglakerítéssel elválasztva. Hja kérem, a birtokviszonyok, mondanák… de hova lett a bizalom?
Hát kedves Implon Irén, ez van ma az Ön által leírt átjáróházakkal.
Belül, ahova idegen be nem léphet, biztos sok dolog változott. Sokszínű lett a lakások vakolata, a régi ablakok talán modern alumínium keretté változtak, de hogy az Ön szavaival éljek, most is biztos megérkezik a reggel, az ablakon is bekönyököl a kékség onnan fentről, és az átjáró világos lesz, az ablakszemek pedig fényesedve kívánnak jó napot.
Farkas László
Nagyvárad
