Az elmúlás szele Érkenézben
Érkenézben tudják az emberek, hogy a falvak megmaradási esélye mindannyiszor a politika szeszélyének függvénye. A Turul nemzettség alapította hat település (Tótfalu, Pusztaapáti, Györgyegyháza, Érmihályfalva, Érkenéz, Értarcsa) közül talán ez az egyetlen, ahová sohasem fog visszaszállni a nemzet madara. Az egykori Szlávyak (Szlávy József koronaőr) birtokán zömében telepes románok leszármazottjai, illetve cigányok eresztettek gyökeret. Az 1700-as években épített „erődből” már csak ennyi áll…
Lusta lompos kutyák nyújtózkodnak a porták előtt. A szombat délelőtti hőségben nehezen találni kenézit, aki a falu gondjairól beszélne. Egyedül a harangszó jelzi még az élet valamilyen formáját, az is csak akkor, ha temetésre hív. Az utóbbi pedig egyre gyakoribb a településen. Ha román rítus szerint temetkeznek, akkor látszik csak igazán, mennyire elgyötörtek itt az emberek. A halott lelki üdvéért osztott kalácsnak és egyéb élelmiszernek nagy keletje van. Az idegenbe szakadt családtagok kényszerű hazalátogatása ilyenkor egy kis életet lehel a faluba. Utána a betegek és az öregek tanyája marad újra. A fiatalok nem akarnak többé sanyarogni, éhezni, nélkülözni – hangzik az Érmellék nagy drámai megállapítása.
Érkenéz alatt már ott jár az elmúlás szele – tartják a helybeliek…
S. É.
