Bartók – 140
Ma 140 éve született a bánsági, Torontál vármegyei Nagyszentmiklóson Bartók Béla magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára; a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.
Az ifjú Bartók az 1891–92-es tanév első szemeszterében Nagyváradon tanult, későbbi néprajzi kutatásai során többször átutazott és megfordult a városban, Bihar megyében, főként a Belényesi-medencében. A két világháború között sorozatosan Nagyvárad volt erdélyi körútjainak első állomása, a kutatók szerint ötször koncertezett a városban.
Ma a Törkőmérő-dombra kapaszkodó egykori Rácz Mihály utca viseli a nevét, amely a kommunista időkben Táncsics Mihályról volt elnevezve, teljességgel érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a rendszerváltozás után épp Bartókkal „töröltette el” e két jeles magyar történelmi személyiség emlékét az új helyhatóság, a magyar „érdekvédelem és közképviselet” asszisztálásával. A neves zenetudós nevével inkább egy másik, Váradhoz nem illő utcanevet kellett volna a múltnak adni, nem pedig a Táncsics vagy Rácz utcáét. Van ma is elég hely-és tájidegen utcanév a városban…
2006. december 14-én a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarában (volt Teleki, ma Városháza u. 27. sz.) emléktáblát állíttatott Tőkés László püspöksége alatt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Bartók-év tiszteletére. Deák Árpád alkotásán, a 35 x 50 cm nagyságú vörös gránittáblán a zeneköltő kisméretű bronz portréjával.
*
Íme egy részlet a pár éve elhunyt Vágner Szabó János „Kincset érő hagyományok a Fekete-Körös völgyében – táj, nép és kultúra – építkezés, viselet, nyelv, dal, mese” című dolgozatából:
Szinte megborzong az ember, ha arra gondol, hogy száz esztendeje, amikor itt egy Bartók Béla nevű hangász járt és a belényesi piacon a nyégerfalvi, fenesi, tárkányi asszonyok beszélgetését hallgatta, akkor ő csak állt és hallgatott és az angyalok hangjait vélte hallani. Ó, hogyne, hisz ő velük járt mindenfelé… S vajon mit érzett, amikor Tárkányban magyar dalt gyűjtött, felfedezve mellékesen egy ismeretlen fajtáját a csárdásnak, a tárkányi ugróst! Hogy azután a Tizenöt parasztdalban a világ hangversenytermeiben tegye ismertté Tárkány nevét is. Ha e vidék néprajzi kincsei közt tallózunk: Bartók felfedezői érdemét nem feledhetjük. Járt ő magyarok és románok közt. Első román népzenei gyűjtése éppenhogy dél-bihari – megalapozva ezzel a román népzene jó hírét, valószínűleg ezért kapott a királyi Romániától két kitüntetést is: az egyikkel hetekig szaladgált utána Budapesten a román nagykövet, annyira nem tartotta ő ezt fontosnak. Jól jegyezzük meg, hogy Bartók erdélyi román népzenei gyűjtése 3404 darabot számlál, a változatokkal együtt. Vannak népek, amelyeknek összesen nincs ennyi daluk feldolgozva, s nem is kicsiny népekről van szó. Bartók belényesi házigazdájáról is essék néhány szó. Busica János /Ioan Busitia/ és Bartók barátokká, mi több eszmetársakká váltak, kapcsolatuk több volt, mint munkakapcsolat, férfiak barátsága volt az övéké. Innen nézve lehetetlen, hogy Busica, noha rövid ideig tag volt, elvadult vasgárdista lett volna. Ha ifjúkori nagyromán mániája nem múlik el, soha egy jó szóval nem illeti őt Bartók Béla. Márpedig: Bartók az édesanyja után a legtöbb levelet éppen Busicának írta, s szinte testvéri szeretettel igyekezett menteni Busica személyiségzavaros feleségét – hasztalan. Méltán hirdethetné Belényesben az egykori Tanárok utcájában levő házon ezt a barátságot emléktábla, hiszen mégiscsak egy világhírű magyar alkotott abban a házban. S nem is akárhogyan. Busica visszaemlékezéséből idézzük, hogyan is dolgozott Bartók Béla, miután az első reggeli vonattal megérkezett Belényesbe: „…Az asztalra tette a fonográfot és maga elé a jegyzetfüzetet; amíg a lányok elénekelték az első versszakot, ő már le is írta a dallamát. Mire a másodikat is elénekelték, ő már ki is javította vagy átalakította, ahogy a szövegben egy szótaggal több vagy kevesebb volt, és a 3-ik versszaknál már egészen hibátlanul le volt jegyezve a dallam. (…) Miután az első dojna teljesen le volt írva, a lányok elkezdték a második dojnát énekelni, és ennek a leírása után – az elsőnek a módjára – a 3-ik dojna következett. Ekkor működésbe hozta a fonográfot, és a lányok egymás után bele kellett hogy énekeljék a fonográf tölcsérébe, ugyanabba a sorrendbe, mind a három dojnát, azt is belemondva, hogy ki és hova való énekelte őket, azután megcserélte a membránt és visszajátszotta az éneklést, amazok nagy csodálkozására és tetszésére. És ez így ment reggel 8 órától mintegy 1/2 1-ig, ebéd után pedig 2-től 1/2 7-7-ig, fáradság nélkül, csodálatra méltó munkaszomjjal, és a zenének eredetisége fölött érzett nyilvánvaló örömmel.” Bartók tehát felfedezte az itteni kincseket – a román eredetűeket is, magyarul, és a világ zenekultúrájához olyasmivel járult hozzá, amivel senki rajta kívül. És ő a húszas évek elején, a Fekete-Körös völgyi népirtások és Trianon után egy-két évvel eljön Belényesbe, s a fiúlíceum tornatermében zongorakoncertet ad – vigasztalásul, biztatásul, örök példájául a művészi alázatnak. Igen, Belényesben játszik a kor egyik legnagyobb zongoraművésze… valószínűleg olyan közönségnek, amelynek lelke már-már megfagyott a történelmi zimankóban. – Ankarából, 1936-ban írja utolsó fellelhető levelét Busicának, töredékes, szakadt képeslap maradt ránk: „Kedves Barátom! Most itten gyűjtök fonograffal Ázsia kellős közepében. Utoljára 1917-ben dolgoztam fonograffal Dumbravita de Codru-ban (Havasdombrón – V. SZ. J.). Akkor nem gondoltam volna, hogy a folytatás (…) és méghozzá (…)”
Tipikus közép-európai sors a Bartóké is.
Dénes László
