Bűnbánat halottaskocsival
Mint a gyökerek, úgy kapaszkodtak a lecsupaszított fák ágai a novemberszürke égbe. Szánalmasabbak, mint én – gondolta Ragyás, caplatva, bukdácsolva a lábánál jóval nagyobb gumicsizmájában, széljárta kabátjában, amit csak a Szentlélek irgalma tartott össze, valami itt rekedt kegyelem folytán. Mögötte Ürge, a kutya baktatott, beszippantva a tágas porták illatát, ahonnan acsarkodó vérebek és ölebek hada üldözte odébb őket az otthonok biztonságos világától.
Ragyás a kabátja zsebéből száraz kiflidarabot kotort elő, tört belőle Ürgének, majd magának is, de Ürgének nem kellett, jelezve, hogy valami jobbra lenne már gusztusa, hisz napok óta éhkoppon, vagy minimum száraz kenyérvégeken tengeti életét. Ettől utol is érte a végzet egy alapos rúgás képében, amitől Ragyás hatalmas gumicsizmája a vizesárokba repült. Ettől még nagyobb haragra gerjedt, hogy na majd ő megmutatja a hálátlan dögnek, de bosszúsága tárgya már csak messziről vinnyogva, sajgó lapockával merte csak követni gazdája ártó lábait.
Kisvártatva Ragyás már rá se hederített a kutyára, ugyanis otromba csizmáját kihalászva az árokparton ette tovább soknapos kiflijét, nagyokat harapva hozzá a görcsös, porcokkal teli olcsó kolbászból.
Mi van, Ragyás, neveled a kutyádat? – szólt utána egy nyitott kapu.
Nem segít ezen már semmi, legyintett, és jókat húzott a lőreszerű savanyú borból, amit a másik feneketlen zsebéből húzott elő.
Ekképpen tűnődve a világ állásán, na meg az eb viselt dolgain, tovább vonszolta széljárta testét valami éjszakai szállás reményében, kettejüknek.
Halottaskocsi fordult be az utcába. Mögötte kiszolgált kutya baktatott, búsan lógatva öreg loboncos fejét. Ragyás visszacsúsztatta zsebébe a borosüveget, majd bosszúsan pislogott a szerény gyászmenet után.
S a kolbász, a fránya rágós olcsó kolbász egyre ízetlenebb lett a szájában. Nem is embernek való e’ – forgatta nyögvenyelősen, némi bűntudattal fogai között.
Gyere már! – szólt kisvártatva a mögötte sunnyogó kutyának, majd odadobta neki a nagyobbik felét. Egyél, na – motyogta girhes társának némi tettetett dohogással.
Egymás mellett kullogtak tovább az acsarkodó ebek sorfala között. Lassan beleveszve az ólomszerű félhomályba, szelíd Szentlélek-irgalomba, amit csak a sajgó lapockájú Ürgéknek meg a széljárta Ragyásoknak tartogatnak a novemberszürke egek.
Sütő Éva
(2003)
