A kommunista érából tudjuk – már akik megéltük és visszaemlékszünk eme gerincet és tisztességet próbáló korszak történéseire –, hogy az akkori hatalmasságok önkényessége nem ismert sem jóérzést, sem határokat.
Abban az időben is a „kiemeltekből”, a párthűségre neveltekből, majd a lekötelezettekből kerültek ki a rendszer legbuzgóbb, legmegátalkodottabb talpnyalói. Akárcsak manapság. Furcsa, hogy még ma is meg tud lepni az a jól bevált, sőt tökélyre vitt eszköztár, amelynek segítségével ezek a régi elveket valló foszíliák, illetve a régi elveken nőtt mai szolgák ugyanúgy viselkednek, mint teszem azt harminc évvel ezelőtt, ha a hatalmi veszélyeztetettség legkisebb árnyéka is rávetült a jól bejáratott egyeduralmi hegemóniára.
Valami hasonlót éreztem Szalacson is, amikor szombat délután a Partiumi Autonómia Tanács helyi szervezetének alakuló ülését szerették volna megtartani a helybéli néppártosok a kultúrházban.
Elszomorító volt a községi vezetés kisstílű, visszautasító magatartása, ami valószínűleg a túlzott ügybuzgalomból, netán a „megyei pártbizottság” fű alatti, ám annál cinikusabb ukázából eredhetett.
A kultúrház közintézmény, így az adófizetők pénzén tartják fenn és nem csak a hatalmi szimpatizánsok hozzájárulásával. Ám ez a csekélység senkit sem zavart.
Való igaz, tánctábor folyt az intézményen belül, ám a gyerekek már a kora délutáni órákban szedelőzködtek (volna), ha oda nem szólnak nekik, hogy a távozás nem sürgős.
Némi jóindulattal lett volna lehetőség átadni annak a néhány tíz embernek is a termet, akiknek természetesen szándékukban állt annak bérleti díját is megfizetni, de nem adták oda, nem tették, mert státuszuknál fogva úgy gondolták, ők ezt megtehetik. Nem sürgette tehát senki az ott zajló esemény részvevőit, sőt! Néhány kint tébláboló gyermektől tudom, szóltak nekik, maradhatnak nyugodtan, ma már úgy sincs más rendezvény.
Az Érmelléki Gazdák Egyesületének szomszédságában, egy régi rusztikus magtárban, jó illatú búzahalom, fehér papírral letakart lóca és asztal mellett, valamint egy kiszolgált kutya társaságában végül is megalakult a helyi autonómia tanács. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke jelenlétében, aki másfél órával azelőtt még az ottományi Szentjóbi Szabó László mellszobrát leplezte le Takács Péter kolozsvári magyar konzullal.
Magam sem tudom miért, de elhagyva Szalacsot, még sokáig motoszkált bennem egy ismerős kép, valami dezsavű-féle érzéssel. Huszonhat esztendeje sincs, hogy a temesvári Mária tér egyik szűk utcácskájában az efféléknek kiszolgáltatottan, meghurcolva és megalázottan, többedmagammal valami távoli, szebb jövőt álmodtam. Tán éppen annyian voltunk ott és akkor, mint most ebben a magtárban. És éppen olyan magas lóról tárgyalt és viseltetett minden hatalmasság azzal a néhány tíz emberrel, mint ahogyan azt manapság is teszik. Mert azt gondolták, amíg világ a világ, nekik ez kijár.
Sütő Éva
