Csak lapozunk…
A jászvárosi (Iaşi) kettős öngyilkosság kapcsán kérdezem, vajon mi késztethetett két élete nyarán lévő, látszólag sikeresnek mondható emberpárt, hogy szentestén vessen véget életének?
Az elmúlt néhány évben a bankkölcsönökkel, jelzálogokkal, kilakoltatásokkal és tömeges elbocsátásokkal járó világunk alaposan megviselte a lakosságot. A sajtóból, különféle elemzésekből kiderült, az eladósodások által kiváltott tragédiák már behálózták az országot. Halljuk a határon túli híreket is: százezer magyarból 19 önkezével vet véget életének. így Kelet-Közép-Európában listavezetővé lépett elő a nemzet.
Itthon, az öngyilkosságokon túl, extrémebbnél extrémebb lépéseket szül a kétségbeesés. Korosztályra való tekintet nélkül naponta menekülnek halálba a mellettünk élők. Az öngyilkosság szélsőséges válfajait választó szerencsétlenekre maximum rácsodálkoznak, mint valami csodabogarakra, majd az élet megy tovább. A mellettünk fáklyaként égő, élete teljében lévő polgártársunkért legtöbb, amit tehetünk, hogy eloltjuk és kihívjuk hozzá rohammentősöket. Másnapi halálhíre már nem is érdekes. Ha valaki már másodjára is felmászik egy magasfeszültségű villanyoszlopra vagy toronyra, öngyilkossággal fenyegetőzve, amiért a szociális lakásából, illetve a munkahelyéről utcára került, egyszerűen elmebajosnak nyilvánítják, és holnap már senki nem beszél róla. Kezelésre szorul – mondják a hírekben és lapoznak.
Nem a rendszerben keresik a bajt, hanem az egyénben, aki nem tudja feldolgozni annak fonákságait. Szívszorító és felháborító az a mérhetetlen, szenvtelen, indifferens magatartás, amivel az illetékesek kezelik ezeket az ügyeket. A tűzoltóság és a rendőrség teszi a dolgát, a tévé-stúdiókban beérkezett tótumfaktumok pedig a valóságtól elszakadtan kommentálják az eseteket, mondván: paranoiás, skizofrén, kezelni kéne, de sajnos arra sincs lehetőség, csak ha kárt tesz valakiben. Jobb esetben csak magában tesz kárt. Olyanok is elhangzanak, az ilyen ember csak nyűg a mindenkori társadalom nyakán. Fel sem merül senkiben, hogy netán éhes, vagy nincs fedél a feje felett, esetleg kiszolgáltatottan, elhagyatottan tengeti napjait.
Egyre többször vagyunk szemtanúi olyan eseteknek is, amikor félórákat élesztik a kötélről levágott embert, akinek élete párját külföldre vitte a nyomor. A kiérkező rendőr tenyerébe temetve arcát tán éppen arra gondol, hogy a napokba egyik társa főbe lőtte magát szolgálati fegyverével.
Egy öngyilkosság százszor jobban megráz bennünket, mint bármilyen más halálhír. Tán, mert hirtelen félteni kezdjük önmagunkat. Nekünk is vannak gondjaink. Mi van, ha tényleg csak ez a megoldás? Mi lesz, ha egyszer csak eltűnik az életösztön valakiből, akivel naponta megosztjuk a lakást, a szolgálati helyet, a mindennapi kenyeret?
Önmagától ki vagy mi védheti meg a kétségbeesett embert a mai apokaliptikus világban?
Akarja-e egyáltalán megvédeni valaki őket? Vagy csak lapozunk…
Sütő Éva
