Drukkerek
Az esti meccsre a kocsma olyan emberekkel telt meg, akiket nem annyira a futball, hanem inkább a szurkolás apropóján elfogyasztott alkohol, és az azzal együtt járó magasröptű dumaparti vonzott oda.
A minden esti felesre rendszeresen betérő dihenesi törzsvendégeken kívül jelen volt Bolha, az öreg cigány is, akit főleg a színes tévé csalogatott be, hisz egy kisfröccs, vagy egy pohár sör mellett melegben mozizhatott. A felső tízezer képviseletében külön asztalnál foglalt helyet a részeges tanár, akit csak azért nem akolbólítottak még ki az iskolából, mert második hivatását, mármint a környék borainak és pálinkáinak szakavatott minőségi ellenőrzését többnyire csak szolgálati időn kívül gyakorolta. Vele egy asztalnál foglalt helyet a már legalább egy félévszázada rokkantnyugdíjas polihisztor mérnök, aki mindenkinél okosabbnak tartotta magát az észak-bihari térségben, de hogy tulajdonképpen miből szerzett diplomát, azt talán még ő sem tudta, olyan régen volt.
A kocsma zsongott, zsibongott, mindenki egyszerre beszélt, ahogy az lenni szokott. A meccsre figyeltek is, meg nem is, a többség számára a monitor nem volt más egy színes, vibráló ablaknál, ami vonzotta a szemet, meg a fület, és addig sem kellett az unott ivócimborák gyűrött képébe bámulni, ha csak nem éppen a bögyös Manci volt szolgálatban a pultnál, mert nála viszont volt min legeltetni a szemet!
A mérnök és a tanár nagy focidrukker hírében állt, de amióta az aranycsapat ázsiója a legendák ködébe veszett, szívesebben nézték a sikeresebb nemzetek klubjainak meccseit. Jelenleg a Dukla Prága játszott a Paris Saint Germennel és ez nagyobb élménynek bizonyult az NB1-es csapatok szerencsétlenkedésénél.
– Azért furcsa, hogy egy bokszos képű gyerek is játszik a prágai csapatban – mondta a tanár.
– Ő az egykori csehszlovák gyarmatokról származik! – élcelődött a mérnök.
– Nem néger az, rendes roma! – vélte a cigány.
– Melyikek a magyarok? – kérdezte egy éppen belépő kopaszodó fószer.
– Egyik sem – válaszolták kórusban.
– A piros a dupla Prága – okosította ki Bolha.
Az első játékrészben egy gól esett, Ibrahimovics révén. Szünetben a szurkolói gárda úgy döntött, hogy hátramegy kiereszteni a fáradt gőzt, mivel a „kispiszkosban” nem volt benti mosdó. Négyen az udvari budi ülőkéjét vizelték le, az oda nem férő két tag pedig nem vár a sorára, hanem a tőszomszéd háza hátulját szentelte fel.
– Jók ezek a svédek – mondta az egyik félspicces, miközben a szilvafának támaszkodott, nehogy a saját húgyába dőljön.
– Milyen svédek? – kérdezte a másik.
– Hogyhogy milyen svédek? Hát a fehérek!
– Azok nem svédek, b…d meg, hanem franciák!
– Akkor legyenek franciák, bánja a rosseb, de jók! Különösen az Ibrahimovics!
– Ja! Az tényleg svéd! – korrigált az előbbi okoskodó.
Közben bent megkezdődött a második félidő, a drukkerek lassan visszaszivárogtak az ivóba és letelepedtek a helyeikre.
– No, most akkor francia, vagy svéd? – méltatlankodott az előbbi drukker önérzetében megbántottan.
– Az egy muzulmán bosnyák gyerek, – szedte elő a tudományát a mérnök – az apja még Ibrahim volt, a szerb anyakönyvvezető ragasztotta az -ics végződést a neve után, így lett „jugoszláv”. Törvény volt rá, hogy minden rendes délszláv nevének -ics, -vics, -picsre kell végződnie. Aztán kivándorolt Skandináviába. Jelenleg a párizsi csapat erőssége.
– Muszlim származású délszláv – erősítette meg a tanár – akiből svédet csinált a megélhetési kényszer, ezért játszott már a hollandoknál, olaszoknál, spanyoloknál, most pedig a franciák kenyerét eszi!
No erre már kitört a röhögés. Csak a részeg cigány legyintett lemondóan:
– Beszéltek itt összevissza! No, akkor tőlem tudjátok meg: rendes magyar származású, mint te, meg én vagyok! – szólt bele a kártyába – Idesapám ismerte az egísz családját, hozzájuk járt tyúkot lopni. Szabolcsi tirpák gyerek az, úgy hívták, hogy Ibrányi Zoli!
Szilágyi Ferenc Hubart
