A 2012-es évben már több ízben olvashatott a nagyközönség az én tollamból származó kisebb-nagyobb történetet. Most engedjék meg, hogy picit a múltamba révedjek és regéljek arról, miért döntöttem így, különös tekintettel arra, hogy az év politikai berkeken belüli legnagyobb durranása még hátra van. Hogy ez most egy széljegyzet a naplóm egy lapjára vagy egy vallomás, azt önökre bízom.
Pár szóban bemutatkoznék önöknek: Kecskés Zoltán vagyok, tanulmányaimat helyben, Érmihályfalván végeztem egészen XII. osztályig, majd ezt követően Kolozsváron voltam környezettudomány szakon, jelenleg a Debreceni Egyetem végzős hallgatója vagyok a már előbb említett szak mesterképzésén. Tulajdonosa vagyok még egy felsőfokú magyar nyelvvizsgának, melyet „büszkén hordok a mellényzsebemben”, és örök pesszimista, de ezt ne árulják el senkinek, mert titok! És hogy ennyi fecnivel a markomban miért is keresem a boldogulást ezen az egykor véráztatta, ma nyomorba döntött, de szép napokat is megélt kis városban? Ha tovább böngészik az irományomat, erre is fény derül.
Tudniuk kell még, hogy a kommunizmus bukása előtt pár évvel születtem, szóval a fiatalkoromat a 90-es évek tették ki zömmel. Ez év januárjában, nem sokkal a párt megalakulása után, engem is a tagjai között üdvözölhetett a helyi szervezet. Tévedés ne essék, nem hajt politikai ambíció, sosem fogják tévében vagy újságok hasábjain viszontlátni a bús ábrázatomat, szeretnék az maradni, ami most is vagyok: csupán egy tag a sok közül. De hát akkor miért is csatlakoztam? Ehhez picit régebbre kell visszanyúlnom, egészen a gyerekkoromig. Volt egy párt, ami nagyon tetszett, fültanúk vannak rá, hogy több ízben is emlegettem, ha nagy leszek, a tagjuk leszek, mert sokat tesznek értünk. Aztán ez a párt a szemem láttára megváltozott, hatalom került a kezébe, korrupt lett, egyre többet lehetett hallani uniós pénzek eltűnéséről a süllyesztőben, persze nem a médiából, mert azt mind a mai napig szigorú cenzúrájuk vasmarkában tartják. De ez még mind semmi azokhoz képest, amiket már az EMNP-n belül a szemem elé tárult: zsarolás, fenyegetés, a szegények sakkban tartása – a szavazatokért persze – ,akit pedig lehet, azt megveszik egy kis „szeretetcsomaggal”. A pocskondiázó beszédekkel igyekeznek sötétben tartani a lakosságot, hisz az a jó birka, amelyik engedi magát terelgetni. Ez már viszont enyhén szólva nagyon nem tetszett és abba az irányba fordultam, amelyben a jövőnk legnagyobb segítségét láttam, a jobboldal felé.
Történetem fonalával visszajutottam egészen odáig, hogy miért is csatlakoztam, miért nem léptem le egy gazdagabb országba szerencsét próbálni, és miért akarok csupán egy szürke kisegér maradni. A pártunk legfőbb célja az autonómia, én ezt a célt, eszmét szeretném támogatni minden erőmmel, amit egy kisember saját erejéből a közösség kezébe tud adni, csupán a háttérből, kerülve a feltűnést. Nemrég Zatykó Gyula hívta fel a figyelmemet Traian Vuia levelére, melyet a román kormányhoz intézett Erdély Romániához való csatolása idején. Egyetlen mondatot emelnék ki a sorok közül: „ha az érett, egészséges gyümölcsök közé romlottakat keverünk, ne várjuk, hogy a rosszak megjavulnak”. Ez a hasonlat szerintem magáért beszél. Meglátásom szerint Erdély mindig is egy független állam volt, csupán a történelmi forgószél játszadozott vele hol ide, hol oda csatolva őt. Erdély egy kulturális olvasztótégely magyaroknak, románoknak, sváboknak és ki tudja még hány nép számára, melyet igyekeznünk kellene közösen megóvni a külső hatásoktól, amíg nem lesz túl késő. A májusi helyhatósági választásokkor is volt már részem gúnyolódásban és a munkám szó szerinti eltaposásában, szemtanúja voltam, hogyan képes a hatalom milliós kárt okozni azoknak, akik kiállnak a saját igazukért, megfenyegetni, megalázni azokat, akik az útjába mernek állni. A legújabb fiaskó, ami írásra késztetett eme szomorkás őszi napon, nem más, mint azon kevés nemzeti ünnepeink közé sorolható október 23-i ünnepség kampánydömpinggé való alakítása, az ott elhangzott és az azt követő nyilatkozatok mocskolódó hadjárata. Fájó szívvel tapasztaltam, hogy sokak azt a következtetést vonták le ebből, hogy mi is beálltunk a köpködők, sárdobálók csapatába. Engedjék meg, hogy egy bugyuta hasonlattal éljek: a politika egy csúnya bokszmeccs, ahol megesik, hogy az övön aluli ütéseknél elfordul a bíró. Kérdem én, milyen ellenfelek lennénk, ha az ilyen ütéseknél nem tennénk fel a kezünket védekezni? Széchenyi István soraival zárnám ezt a gondolatmenetet: „Minden közösségnek olyan vezetése van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány vezetés huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a közösségben van a hiba …”
Köszönettel tartozom nekik, hogy felnyitották a szemem, mert eddig nem tudtam, hogy szemét hazaáruló vagyok, aki kilóra akarja eladni Érmihályfalvát és szégyelljem magam ezért a többiekkel egyetemben! Nem első ízben tettek nekem már keresztbe a hatalmasok, és nem is utoljára fognak, de erre felkészültem akkor, amikor csatlakoztam a Néppárthoz. Ha ez az üzenetem eljut a nagyokhoz, üzenem, hogy nem adom fel (bár, mivel egyelőre nincs semmi a kezükben, amivel megszorongatnának, várom a fenyegetéseket), eddig is megírtam a visszásságokat, amiket velünk és a városkánk lakosaival tettek, és ezután is meg fogom. Ha néhány ember fejéből sikerül eloszlatni a gondosan ápolt ködöt, nekem már akkor megérte…És persze sok sikert a választásokon!
Kecskés Zoltán
