Egy régi mesterség nyomában – A „füstfaragók” alkonya
A régi krónikaírók azt bizonygatják, hogy a kéményseprő mesterség „Taljánországból” származik és a legelső kéményseprő is itáliai volt. Annyi bizonyos, hogy az első Kárpát-medencei kémények takarításában az észak-itáliai mesterek játszottak meghatározó szerepet.
A kéményseprés – bár érdemtelenül, de lebecsült foglalkozásnak számított, amely az idők folyamán a mesterségek értékrendjének ranglétráján vajmi keveset avanzsált. Mátyás király korában (1458–1490) hatalmas fejlődésnek indultak a magyar városok. Azonban még e nagyhírű király korából sem maradt ránk olyan írásos emlékek, amelyek a kéménysepréssel iparszerűen foglalkozó mestereket említenének. Magyarhonban eme mesterség csak a 16. században jelenik meg.
1514-ben II. Ulászló király egy rendeletet és egy törvénycikket jelentetett meg, mely tartalmánál fogva az első hazai tűzvédelmi rendszabálynak tekinthető. Ez a rendelet azért is nevezetes, mert ebben esik említés először kéményseprőkről. Feltehető, hogy ebben az időben Magyarországot is felkeresték a nyugati országokban már régen ismert talján „füstfaragók”, és amennyiben mód volt rá, le is telepedtek itt. Ha ez nem állt módjukban, városról-városra vándoroltak és házalva keresték kenyerüket. Egy legrégibb erre vonatkozó magyarhoni feljegyzés 1550-ből származik: „a kemen tiztitonak attam harom kementöl penzt”, 1567-ben pedig egy Marthinus nevű „kemengyarthot” (kéménygyártót) emlegetnek. Úgy tűnik tehát, hogy a török hódoltság előtt már ismert volt a társadalom alsóbb szintjén élők között is a kémény, illetve azok „koromkaparói”.
Márton-napi nyírfaseprők
Magyarországon a kéményseprés ipari jellege Mária Terézia (1717–1780) idején a reáljogok alkalmazásának elterjedésével alakult ki. A 18. század elején Jenei Szabó Árpád (Európát bejárt, nyelveket beszélő, később újságírással is foglalkozó kéményseprőmester) leírása szerint „császári engedély alapján az Osztrák-Magyar Birodalom területén dolgozó kéményseprők tűzrendészeti szempontból nélkülözhetetlen voltukra való tekintettel, minden katonai kötelezettség alól mentesültek”.
Mária Teréziának egy 1752. évi kiadási lajstroma említi, hogy „udvari kéményseprője meg annak a legénye egyenkint 2 pint, 4 krajczár értékű, jó bort és 11 darab nyírfaseprőt kaptak szent Márton napjára, a szokásos szent Márton-napi beneficium gyanánt.” Szintén Mária Terézia 1748. február 1-én Postolli Péter János győri, majd július 5-én a budai Bollan Gotthard és társainak szabadalomlevelet adományoz céh alapítására. A budapesti kéményseprő ipartestület első őse ez a budai céh, amely 1748. november 17-én tartotta alakuló ülését.
A 19. század derekán a kémény már általánosan ismert tartozéka volt a háznak. A tégla- és vályogkémények megjelenésével eltűntek a nyitott kémények, a zárt füstelvezetőkké történő átalakítás a 19. század végétől a 20. század első feléig lezajlott.
Szerencsehozók
Ebben az időben köszöntött be a kéményseprők reneszánsza. Az utcákat párban rovó füstfaragók végezték a kéménylyukak és a kéménynyílások tisztításának roppant felelősségteljes munkáját. Ruházatuk fekete volt a rátapadt koromtól, de „elegáns” cilindert viseltek, ezzel is jelezvén a szakma akkori arisztokratizmusát, és művelői előkelő helyét az iparostársadalomban. Felszerelésükhöz tartozott a kefében végződő hosszú tisztítósodrony, a láncos golyó, és természetesen a létra, amelynek segítségével megközelíthették a legeldugottabb kéménylyukat is.
Népszerűségükre jellemző volt a megjelenésükkel járó nagybetűs szerencse is. Ha valaki kéményseprővel találkozott az utcán, és megfogta a kabátgombját, a fáma szerint teljesülhetett a legtitkosabb kívánsága is.
Fekete János és a Szent Antal-templom
Bár hasonlatosan a tűzoltókhoz, a kéménykotróknak is – az érmelléki kisfalvakban így nevezik őket – Szent Flórián volt a védőszentjük, de Remete Szent Antalra (egyiptomi származású) is rábízták az életüket, na meg a szakma becsületét.
Egy régi, múlt század eleji cégről biztosan tudjuk, hogy virágzott a Móka partján. Az érmihályfalvi Fekete család vállalkozása nem csak a kémények karbantartásával írta be a nevét a kisrégióbeli mesterségek történetébe, de ennek a cégnek a tetemes adományából kezdték el a helyi római katolikus templom kifestését, amelynek falai a híres nagybányai festőiskolát látogató művészek ecsetnyomait viselik. Bár eme templom védőszentje Páduai Szent Antal volt, a tisztes iparos és mecénás mégis örökre megvette az Úrnál, na meg a mihályfalviaknál embersége és szakmája becsületét.
Fekete János cégtulajdonos szerencsehozóinak fekete krétanyomai évtizedekig „díszítették” az érmelléki település fehérre meszelt deszkakerítéseit. E tisztes ipar képviselői után nem csak nosztalgiát érezni manapság, de gyakorlati hiányuk is egyre inkább érződik. A házak tetejét megkoronázó kémények ma is kémlelik eme fekete lovagok érkezését.
A füstfaragók alkonya
E szakma tündöklése átívelt az egész huszadik századon, nimbusza azonban mára erősen megkopott. Az első érvágást a jó, kormos füstöt eregető, brikettet felváltó földgázfűtés mérte a kéményseprő társadalomra. A hagyományos kályhákat, spórokat szinte teljes mértékben kiszorították a modern fűtőalkalmatosságok, amelyek elterjedésével drámai módon lecsökkent a tisztítható kémények száma is. Az utcákat színesítő, jellegzetes munkaeszközeikkel tovasiető kéményseprők figuráival már csak nagy ritkán találkozhatunk. A napkollektorok korában, amelyekre már „nem érdemes felmászni”, sutba kerültek a drótos kefék, létrák, láncos golyók…
Szilveszterkor még néhol fel-feltünedezik jellegzetes alakjuk, egy-egy szerencsemalac vagy pezsgőspohár kíséretében. Utódaink azonban már csak a farsangi maszkabálok jelmezeiként pillanthatják meg eme legendás mesterség utolsó képviselőit.
Sütő Éva
(Szabó Szilveszter fotói a Fekete család sírboltjáról az érmihályfalvi temetőben)
