Egy tasak föld
Valamikor a hetvenes években, amikor még Romániában javában dúltak a kommunista atrocitások, restrikciók, korlátozások – ezek persze kiterjedtek az útlevelekre is, hisz nagy szó volt, ha valaki legalább ötévente egyszer átmehetett Magyarországra –, valahol a Partiumban egy magyar iskola diákjaival megesett a szerencse, hogy az anyaországba látogathattak. A háromnapos osztálykirándulásról hazatért középiskolások csokoládé és az oly népszerű Dunakavics mellett, amelyek nálunk luxuscikkeknek számítottak, valamennyien egy-egy tasaknyi földet hoztak haza szuvenírként, az akkor még számukra annyira elérhetetlennek tűnő magyar földből. Lehet, sokak számára hihetetlennek tűnik, de a tasakok tartalma azután százfelé osztódott és minden itthon maradt diáknak jutott belőle egy félmaréknyi, mint valami szent ereklyéből szakadt darabka.
Ma, amikor az emberfia szabadon közlekedhet a Partium, valamint Erdély és Magyarország között, egy érmelléki kisfaluból, nevezetesen Érsemjénből, néhány évvel ezelőtt szülőföldet tarisznyáztak be a diákok, és falujuk nagy szülöttjének, Kazinczy Ferencnek a nyomába eredve, minden olyan helyen, ahol a nagy magyar nyelvújító és író megfordult, fát ültettek a tiszteletére. Annak gyökerét pedig a szülői porta földjével szentelték meg.
Száz esztendeje hozzuk-visszük ezt a földet. Ha néha eleresztem a fantáziámat, és utópisztikus elméleteim támadnak, elképzelem, hogy minden leszakított rész magyarjai elkezdenek visszatarisznyázni egy-egy tasak földet az anyaország közepére, amíg egy domb nem keletkezik belőle.
Így jelképesen haza kerülne Erdély, Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az Őrvidék is. És amikor elkészülne az elszakadásnak eme a nagy mementója, a kirekesztettek odajárhatnának haza…
Sütő Éva
(Főoldali fotón: Kazinczy Ferenc emlékére ültetett körtefa Érsemjénben – 2009)
