„Életünket és vérünket!”
Biztos megesett már sokunkkal, kedves sorstársaim, hogy átvertek, csőbe húztak bennünket. Figyelmetlenek, hiszékenyek voltunk. Talán érthető, megbocsátható, hiszen gyarló emberek vagyunk. Ám, hogy mi, bihari, erdélyi, de úgy általában magyarok miért hagyjuk becsapni magunkat folyamatosan, arra már nem nagyon találni magyarázatot. Nem tudunk, vagy nem akarunk kitörni a magunk vagy mások által készített mókuskerékből. Nem hogy nem akarunk, de még bele is éljük magunkat a számunkra idegen, ellenséges helyzetekbe, körülményekbe.
Nem kell messze visszamenni a történelemben, elég, ha a Mária Terézia korára utalok, akinek nemeseink, akkori vezetőink, „életünket és vérünket” ajánlották fel annak és azoknak, akik tönkretételünkért, megnyomorításunkért minden eszközt felhasználtak, megragadtak. Persze nem önnön vérükre, életükre gondoltak nemes vezéreink. Zöldnek, nemzetinek hazudott vérük mindig drágább volt, mint az egyszerű népé. Ígérték, adták, pocsékolták hát, hagyták elveszni, nagyon sokszor felelőtlenül, haszontalanul öntözve az anyaföldet. Áldozva vele az osztrák, a német, a szovjet, a román nacionál-kommunista vagy éppenséggel a globalizmus liberális oltárán.
„Hulljon a férgese” volt a jelszó, aki nem tud alkalmazkodni az idők kihívásaihoz, tettek róla, hogy ne kiálljon, hanem kiessen, kirogyjon a sorból. Idegen brancstársak örömére! Járt érte vállon veregetés, plecsni a pufajkára, magas pártfunkció, fizikai megmaradást biztosító tisztség, hely a parlamentben. Osztrák, szovjet, román húsosfazék mellett. És hullott, veszett a magyar: a lelkese, az erkölcsöse, a tisztességese. Habzó szájjal szitkozódott, átkozódott a csőcselék, éljenzett, tapsolt, ha elvtársurai parancsolták.
„Lojális kisebbség vagyunk, leszünk” – fogadják több mint húsz éve a nevünkben. Akkor is, ha mind egy emberig elveszünk! Már nem életünket és vérünket ígérik, adják, dobják a román hatalom elé, „csak” puszta magyar létünket. Ez is, ennyi is elég, igaz több nincs is – ennyi maradt. A kapott jutalomból, némi aprópénz jut a szemünkre, olcsó szemfedőnek. Mint halottasházban már a tükrök is letakarva, nehogy már meglássuk önmagunkat és visszatérjünk kinyújtott, béna porhüvelyünkbe, a földi létbe. A papok a helyükön, temetnek, dicsérik a holtat, már jó helyen van, már befejezte a bűnös világgal. Még élhetett volna, még tehetett volna övéiért. „Az Úr adta, az Úr elvette” – minden a legnagyobb rendben. A párt emberei, aktivistái mossák kezeiket, forgatják szemeiket. A bárgyú csődület belenyugvóan bólogat. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”.
Szájak befogva, betömve, közülük már nem áll ki senki, hogy elmondja, elkiabálja a kufárok gazságait, árulásait. Vagy csak megkérdezze: miért? Lehet nincs is rá igény, hisz a csődületté lett, tett kimosott agyú nép önszántából, bárgyú mosollyal esküszik hűséget elveszejtőinek, sírásóinak.
„Életünket és vérünket! (de zabot, azt nem!)”
Gábor Ferenc
Köröstárkány
