Bizony, hogy elgurul, amikor eszembe jut egy minapi beszélgetés. Történt ugyanis, hogy Nagyvárad egyik parkjában ülve hallom ám, hogy a közelben lévő padon két idősebb hölgy magából kikelve, ráadásul jó hangosan sopánkodik az országban uralkodó állapotok fölött. Hogy milyen könnyű volt nekik valaha – így az egyik –, amíg zseniális fiacskájuk, persze még a másik rendszerben, elvégezte az egyetemet és a „tataje” (apa) kevés relációjába (összeköttetés) került, míg a barbár székelyek közül hazahelyeztette a csemetéjét, ide Váradra. Bár jobb lett volna, mondta a Kárpátokon túli dialektussal sipító hölgy, ha mindjárt az ő szülőföldjükre került volna, és akkor nem egy kis „unguroaica” (magyar nő) lenne most a menye. Az unoka is biztos találna posztot (állást) a két egyetemi diplomával, mert ugye idén befejezi a „mediut” (környezetvédelmi kar), ezen kívül még van egy szociológusi diplomája. Mindezt egy szuszra, lélegzetvétel nélkül. Tovább akartam indulni, de visszatartott a másik hölgy kezdőmondata, hogy ugye, mindig mondtam én, jobb volt a Ceauşescu-rendszerben. Lám, akkor nem kellett magán- meg fizetett egyetem, elég volt az állami, mindenkinek lett munkahelye, és ki így, ki úgy, mindenki kiforgatta a magáét. Az ő „Ionicája” is mindent hazahozatott a katonával a popotáról (tiszti étkezde). Nem szenvedtek hiányt semmiben, egy kis kapcsolattal, ismeretséggel pedig mindent el lehetett intézni, meg lehetett szerezni, de most… A tiszti nyugdíj semmire se elég. Nem is tudják segíteni a leánykát, sem az unokákat. Bezzeg a másik rendszerben…
A másik rendszer. Mikor ezt a mondatot hallom, még huszonhat év távlatából is eszembe jutnak a hajnali reggelek, a tejesüvegek csörömpölése a rosszul kivilágított utcán, a sorok, a nyomor, a sötétség, az áramszünet, a hideg lakások, a hideg-meleg víz időszakos hiánya. Eszembe jutnak a katonák, akik tizenhat hónapig kényszermunkára voltak ítélve. Bányákban, építőtelepeken, mezőgazdasági területeken töltötték szolgálati idejüket. Azok is eszembe jutnak, akiket lezárt koporsókban, netán darabokban hoztak haza innen-onnan úgy, hogy a család nem is láthatta. Eszembe jutnak meglett családapák, akiket behívtak „koncsentrára” (katonai utánképzés) közben pedig valamelyik építőtelepen, netán a Duna-csatornánál építették a rothadó szocializmust. Eszembe jutottak a terhes anyák, az öreg nénik, bácsik, akik hajnalok hajnalán kiültek a boltok elé, valamiért, amit majd „osztanak”. Eszembe jutottak a vasárnap délelőttök, amikor egy kis ebéd utáni sört kajtatva, sokadmagammal nyakamba vettem a várost. Műanyag demizsonok, tejesüvegek, és ki tudja mik vándoroltak a cekkerekben vendéglőről vendéglőre, míg valahol megteltek az áhított nedűvel. Valószínűleg sokan emlékeznek még a zöld sörösüvegekre… Mindenki zöld üveges sört szeretett volna, mert állítólag azokba nem töltöttek étolajat. Aztán már töltöttek azokba is. El lehet felejteni az olajos üvegbe töltött sör ízét? Nem lehet. Mint ahogy az ízetlen, üdítőnek csúfolt színes vízét és a szójás felvágottakét sem. Mikor felrezzentem a múltbéli kalandozásból, a két hölgy már nem volt a mellettem lévő lócán. Pedig szívesen elmondtam volna nekik, hogy van még egy ország a bolygón, ahol az ő egykori ideáljuk kései, szellemi reinkarnációi boldogítják az istenadta népet, és ahol szeretettel várják egy kis jegyrendszerre a fejlett szocialista társadalom egykori „építőit”.
Farkas László,
Nagyvárad
