Elmennek. Miért maradnának?
Sokáig csendben hallgattam és figyeltem, hogyan ürül ki Csíkszereda. Aztán volt egy rövid időszak, amikor stabilizálódni látszott a helyzet, senki nem ment sehová, maradt egy helyben – legalábbis az én környezetemből –, megpróbált az itteni körülmények között lehetőséget és alkalmat teremteni magának a megélhetésre, családi, társadalmi életre.
Megnyugodtam kicsit, hogy mégsem megy el külföldre mindenki, akivel eddig jót tudtam beszélgetni, akit érdekelt, hogy mi van a várossal, a világgal, tehát gondolkodó, kreatív, lelkes ember.
Aztán mégis. Sőt egyre többen. Van, aki csak emlegeti, tervezgeti a költözést. Megunta a küzdést, az alacsony fizetést, a közömbösséget, a kiskirályságot, hogy szerinte is kiürült a város, a jó emberek, tehetségesek többsége elment, és mi maradtunk – mondja szomorúan, és látom, hogy tényleg elkeseredett.
Más már megvette a repülőjegyet, van úti célja, leegyeztetett külföldi munkája, szállása. Azt meséli, szép a város, sok a felfedeznivaló, nem tudja pontosan, hogy lesz, milyen lesz, de muszáj mennie, mert itthon több év után sem tudott egyről a kettőre lépni. Elég volt!
Szomorú vagyok. Ugyanakkor egyetértek a problémáikkal, sőt örülök neki, hogy meghozták ezt a nehéz döntést. Sokan valóban nevetséges fizetésért dolgozunk – én is –, éppencsakhogy körülmények között, a szakmai előmenetel lehetőségeiről pedig ne is beszéljünk. Nevetségesen együgyű ehhez a rendszer: a cégek többségének nincs teljesítménymenedzsmentje, fejlesztési terve, nem biztosít az alkalmazottaknak szakmai képzést, és az egyéb juttatásokat hagyjuk is.
Szóval mitől lennénk motiváltak az itthon maradásban? A szolgáltatások, az élelmiszerek drágulnak, a turkálókban szinte a nagyvárosokban működő ruházati boltok árán vásárolunk, a zöldségpiac drága, az ingatlanárak az égig szöktek, de a fizetésem maradt a régi. A fiatalokat, a családokat nem támogatják, és sorolhatnám, de nem teszem, mert a túléléshez szükségem lesz a jókedvemre holnap is.
Pál Bíborka /Hargita Népe
