Elmutyizott munkahelyek Érmihályfalván
Az elmúlt időszakban az érmelléki települések önkormányzatai majdnem minden megpályázható projektet célba vettek már, főleg olyanokat, amelyeknek nagy esélyük volt a pozitív elbírálásra. Így jöhettek és jönnek létre olyan hasznavehetetlen objektumok, amelyek a kutyának se kellenek, ellentétben a munkahelyeket teremtő lehetőségekkel.
Ha olyan szakemberek lennének az önkormányzatoknál, mint amilyenek nincsenek, egy projekt bevállalásánál figyelembe vennék a település adottságait és elvárásait. Nem mindegy, hogy egy kisvárosban, vagy bármelyik kistelepülésen létrehoznak egy olyan objektumot, amiből jóformán semmilyen gyakorlati haszna nincs a lakosságnak. Az elmúlt években több ilyen létesítmény is kinőtte magát a régióban, sőt egyre több van kivitelezési stádiumban.
Még nem is olyan régen az önkormányzati üléseken olyan kifejezésekkel dobálóztak, mint aquapark, ipari park, sokhektáros szabadidő és rekreációs központ, sportkomplexumok, lovardák, meg ehhez hasonló cukormázzal bevont kirakattervek. Ha rákérdezett az újságíró, miért éppen ezek, csípőből jöttek a válaszok: mert ezekre lehet pályázni, ezekre nyílt lehetőség.
Pontosan emlékszem, hogy mintegy tíz esztendővel ezelőtt a székelyhídi aquaparkot a mostani városi strand és a focipálya szomszédságába tervezte az önkormányzat. Ez, a mintegy háromhektáros szórakoztató komplexum hivatott volna a városi embereknek lehetőséget kínálni, hogy elkölthessék a helyi „jól fizető állásaik” által biztosított béreiket. Ehhez hasonlót Mihályfalvára is terveztek, hogy eme „sokoldalúan fejlett urbis” embere se maradjon ki a jóból: még pedig az egykori halastó többhektáros területére, persze nem minden érdek nélkül, ugyanis a lecsapolt tó és a körülötte fekvő földek addigra már mind a klientúra és egyéb érdekeltek kezén voltak. Földterületek, amelyeknek nagy része a nyírábrányi határátkelő felé vezető nemzetközi út mentén vártak volna kisajátításra – nagy állami pénzekért. Jó befektetésnek ígérkezett, mivel bagópénzen, sőt erőszakkal vásárolták fel, vagy vették el szerencsétlen gazdáiktól, ismerve a projekt kimenetelét és az attól várt hasznot.
Hogy ki vette volna igénybe ezt a kolosszálisra tervezett szabadidő központot, amikor a környékbeli kisembereknek a napi betevő is gondot jelent, az más kérdés.
Az embereknek nem csak cirkusz –, mint ahogy az éppen regnáló elöljáróság gondolja – de kenyér is kell, amit Mihályfalván mindenekelőtt az ipari park létrehozása biztosított volna, ha a helyi önkormányzat tótumfaktumainak nem születik (a rossz nyelvek szerint) egy sajátosan zsebre szóló „megállapodása” azzal az egy-két rabszolgahajcsár céggel, amelyek évek óta csak éhbérért nyúzták a kiszolgáltatott embereket. Ha nem zárták volna ki a munkaadókat eme jól megöröklött „megállapodások” értelmében, amelyek a szóbeszéd szerint általában év elején a céges bulikon rendeződtek le, akkor az egyszerű ember szemszögéből akár lovardák is épülhettek volna az Érmellék valamennyi településén. De jelenleg nemhogy ipari park, lovarda, meg hasonló ínyencségek, de még rabszolgahajcsár cégek sem lesznek már hamarosan.
A sok munkahelyet biztosító 30 hektárosra tervezett ipari park elmutyizására, valamint a konkurens cégek kiszorítási manővereire a hozzánk eljuttatott dokumentumok alapján hamarosan visszatérünk.
Sütő Éva
