Elpolitizált emlékmű: ha az alkotó nem a „mi emberünk”, teszünk a véleményére!
A második világháborúban orosz fogságba esett mihályfalviak neveit gyűjtötték össze Érmihályfalván Fiók Imre helyi lakos kezdeményezésére, hogy a Morgóban (a Forradalom útja) 2004-ben felállított háborús emlékműre helyezzék.
A listán szereplő nevek táblára vésését (szám szerint 45-öt) a Pro Érmihályfalva Egyesület és a városi önkormányzat vállalta fel. Ez igen szép gesztus és dicséretes is a maga nemében, ha nem azzal keresik fel az emlékmű alkotóját – Szilágyi Ferenc Hubart képzőművészt –, hogy a neveket fekete gránitra fogják homokfúvóval felírni, és majd felcsavarozzák oda, ahol éppen hely maradt a műalkotáson. Egyszóval laikus módon kipipáljuk ezt is. Mit nekünk a stílusa, a formája, a szimmetriája vagy a többi süllyesztett fehér márványos névsor. Aggassunk rá most feketéket, mert éppen olyan anyag van kéznél. Egy olyan emlékműre, amely az első és a második világégés, illetve a helyi elhurcolt és lágerekben odaveszett zsidó áldozatoknak állít emléket, és mely alkotás szerte a Kárpát-medencében ismert és nyilvántartott.
Szilágyi Ferenc Hubart felhívta az ügyben Nyakó József polgármestert, aki azzal érvelt, hogy az alkotás a felállítása után a városra testálódott, így annak kiötlője, kivitelezője már nem dönthet további sorsáról.
A tervező ezt követően keresett meg, és felháborodva közölte, ha hozzá nem értők az ő jóváhagyása és a felügyelete nélkül fognak az alkotáshoz nyúlni, a nagy nyilvánosság előtt fogja visszavonni alkotói nevét az emlékműről.
Megkerestük ez ügyben Nyakó József polgármestert is, aki kifejtette: való igaz, amiket Szilágyinak mondott. Szerinte Szilágyiból csak a makacs hiúság beszél. Nem érti, mi baja lehet azzal, milyen színű táblát fúrnak-faragnak egy háborús emlékműre. (Akár lehetne lila is.) Amúgy pedig, hogy eleget tegyen Szilágyi elvárásainak, a Körösvidéki Múzeum egyik munkatársával fogja „megszakértetni” az emlékművet táblaügyben. (Talán éppen Szabó Ödön parlamenti képviselővel, aki a honatyasága előtti években éppen onnan szedte fizetését, anélkül, hogy ott dolgozott volna akár egy napot is.) De semmi esetre sem Szilágyival.
Csak sejtésünk van afelől, hogy miért nem. Szilágyi ugyanis nem a „mi emberünk”, még akkor sem, ha emlékművet tervezett a városnak.
Mellesleg kíváncsiak lennénk Mihály Gábor véleményére, ha teszem azt dr. Andrássy Ernő büsztjére rávésetne, ráöntetne a városvezetőség vagy a Pro Érmihályfalva Egyesület némi „adalékot”. Vagy Deák Árpád Hazaváró édesanya szobrát megtoldanák mondjuk egy kutyával. Így utólag.
Még egyszer: tévedés ne essék, nem a hadifoglyok felvésésével van a gond, hanem a kivitelezéssel, fittyet hányva az alkotás sajátos követelményeire.
Összegezve, Nyakó hozzáfűzte: úgy lesz, ahogy a Körösvidéki Múzeum egyik munkatársa fogja véleményezni.
Kérdésemre, mire ez a vargabetű és a plusz költség a „szakértőnek”, mikor itt van helyben az alkotó, valami olyasmi jött le a polgármester válaszából, hogy „csak”!
Hát itt tart ma Érmihályfalva…
Sütő Éva
