Én kitüntetlek, te kitüntetsz, ő kitüntet…
Ha megvonnánk az elmúlt negyedszázad oklevéldömpinges mérlegét, a nyomdák akár meg is élhettek volna a szórólapokból, falunapi műsorfüzetekből, emlék- és részvételi lapokból, meghívókból, kalauzkiadványokból, miegyebekből.
Az elmúlt majd három évtizedben mégis inkább az oklevelek, emléklapok és Kálmán bácsi emlékiratai vitték a prímet. A kitüntető párt vagy gittegylet kicsire sosem adott. Ha kellett, ugyanazzal az oklevéllel tüntették ki a motocrossost, a festőművészt, az üdvöskét, a hithű öreg pártszolgát, de egy tollvonással nívódíjat is lehetett belőle fabrikálni, seperc alatt.
Év elején például a tavalyról megmaradt falunapi oklevélből kapott Anna néni is, a helység legidősebbje, aki szemmel láthatóan jobban örült volna egy kis tüzelőnek, mint a virágkosárnak, mert fűtetlen szobában kellett fogadnia a díszes küldöttséget.
Pártunk és majd mindenkori kormányunk már az „új korszak” elején rákapott az „én kitüntetlek, te kitüntetsz, ő kitüntet” nevű aprópénzes társasjátékra, bár lassan elfogynak a kitüntetni valók, meg elmarad a kitüntető gárda is, mert sajnos megesett már hasonló az Érmelléken. Így hát mutatóban néha egy-egy mezei magyart is díjaznak, hátha „megtér”. Mert a velünk menetelőknek mi is hálásak vagyunk, szól a fáma. Aki nem menetel a „sereggel”, legfeljebb kilúgozzuk a közéletből, vagy úgy ellehetetlenítjük, hogy odébb áll magától is, bár egy kicsit nyugatabbra, ami legújabban egyes újságírók bűne, mert hiteltelenítik a rendszert, az elöljárókat.
S hogy az elmúlt években hány érzékeny gyomrú élt az odébbállás lehetőségével, az már olyan statisztika, amit lassan kozmetikázni kell, ha hiteles akar bárki is maradni ezen az elnyűtt politikai hadszíntéren.
Sütő Éva
