Érmelléki és hegyközi abszolutizmus
Az utóbbi időben sokszor felmerül a kérdés, miért éppen az Érmelléken és a Hegyközben vált zsarnokká az RMDSZ, és tartotta meg elődjének, a Román Kommunista Pártnak az allűrjeit? Hisz nemcsak ezen a tájon él tömbben a magyarság, de Székelyföldön és a Partium más területein is. A székelyek is panaszkodnak a tulipános párt diktatórikus hajlamaira, de látszólag még félannyit sem szenvednek tőle, mint a fent említett bihari részeken.
A megyei polgári oldal legutóbbi közleménye arról szólt, hogyan takargatják kétes dolgaikat egyes hegyközi és az érmelléki önkormányzatok, mondom kétes dolgaikat, mert ami nem kétes, azt ugye ki lehetne tenni nyugodtan az ablakba. De a megye eme fertályán nem teszik ki. Mint tudjuk, itt sok helyen tabu a közbeszerzés, tabu a versenytárgyalás, az alkalmazottak száma és minden egyéb, ami az átláthatóságot garantálná.
Sokan nem értik miért éppen ezeken a területeken, de egyszerű a magyarázat. Az Érmellék és a Hegyköz még ma is jól behatárolt magyar „rezervátum”. A vidék lakóit mindig is a szegénység és az ebből adódó szolgalelkűség jellemezte. A tájegység zöme ma is úgy tekint egy tisztségviselőre, mint Fazekas Mihály Döbrögijére. A sok száz esztendős meghunyászkodás rányomta bélyegét a vidék mai emberére is.
Cselédnépség, zsellérség lakta e helyet – mondta nemrégiben egy Nagyváradról ideszármazott tanárember, és jól mondta, mert ha úgy vesszük, minden hegyközi és érmelléki településnek megvolt a maga teljhatalmú földesura, akinek birtokán zsellérek dolgoztak. Az átörökített beidegződések pedig nem vesznek ki egyhamar, és ezt minden diktatúrára építkező politikai szervezet – ez esetben éppen az abszolutizmust gyakorló posztkommunista RMDSZ is jól tudja, mi több, számol vele, beépíti vezetési módszereibe. És a szegénység ma is nagyúr és jó terelő eszköz.
Mert nézzük csak meg azokat az adatokat, amelyeket éppen az év elején tett közzé a román statisztikai hivatal: a feltüntetett számok szerint Bihar, Hargita és Kovászna megyék viszik a prímet az alacsony átlagbéreket tekintve. Éppen azok a megyék, ahol tömbben él a magyarság. Feltehetnénk a kérdést, miért éppen ezek a megyék a sereghajtók? Ha az a válasz, hogy a bukaresti román vezetés diszkriminál, akkor önkéntelenül rávághatnánk, hogy mindez a magyar utódkommunista párt beleegyezésével történt, hisz eddig folyamatosan kormányon voltak. Ha pedig szemet hunytak e nevetséges nyomorbérek felett, céllal tették. Nyomorban, szolgaságban tartani a népet, jól fizető politikai manőver. Ugyanis évtizedekig lehet kecsegtetni, manipulálni, húzogatni előtte a mézesmadzagot, míg rá nem eszmél az otromba cselre, és csalódottságában, reménytelenségében el nem hagyja a szülőföldjét.
A Hegyközben és az Érmelléken még kekeckedni se nagyon kekeckednek, hisz zsigereikben ott az alázat. S ha igen, hát ezer módja van a megtorlásnak. Nem engedik elhelyezkedni sehol, ha neadj’Isten van állása, folyamatosan lebegtetik feje fölött annak elvesztési lehetőségét, nem adják ki a községházáról, mondjuk az építkezési engedélyét, vagy Isten tudja milyen papírját, stb. Mert utóbbi eshetőséget is szépen beépítették az eszköztárba, illetve a kisemberek agyába. El is hitték, be is dőltek neki.
Ám sokadik alkalommal kívánkozik ki a kérdés a hétköznapi emberből: vajon a tulipános párt mivel szeretné beírni magát a történelembe? Mert azzal, hogy kiseperte a magyarokat Erdélyből és a Partiumból, már sikerült. És akárhogy is nézzük, ez kimeríti a nemzetárulás fogalmát. A történelem pedig nem bocsát meg soha senkinek.
Sütő Éva
