Tavaly, az egyik októberi szombat délutánon zsúfolásig megtelt a érmihályfalvi Gyermek- és Ifjúsági Központ Padlás Galériája, ahol az Érmelléki Demokrácia Központ ügyvezetői a visszahonosítási ügyintézés alkalmával begyűjtött okmánykülönlegességeket, fényképeket, hajdani magyar világ-korabeli apró használati tárgyakat, leveleket tettek közszemlére.
A nosztalgikus hangulatot árasztó megsárgult, néhol töredezett pergamenszerű okmányok, levelek, zsoldkönyvek, tábori lapok, elbocsátó hadi levelek, régi konfirmáló és elsőáldozói emléklapok, a lövészárkokból a jegyesekhez írt szerelmes levelek százéves illata lengte be a Mester utca tetőtéri galériáját.
A kiállítást id. Szilágyi Ferenc helybéli képzőművész vezette fel, majd a demokráciaközpont ügyvezetői által lefotózott relikviákat kivetítőn is lehetett élvezni. A kísérő magyarázatot Pap Krisztina és Geszti Ivett biztosították. A mintegy másfél évszázadot felölelő anyag az Érmellék több településéről állt össze, polgári és kisnemesi családok hagyatékából, de látható volt a híres magyarországi nemesi Justh-család tulajdonából, egy 1902-ből származó családi album is, amely az Érmihályfalvára szakadt unoka – Taar Erzsébet – tulajdonát képezte. A helybéli – de nemcsak – famíliák átmentett dokumentumai mestergerendák mögül és Isten a megmondhatója, milyen rejtekhelyekről kerültek elő, így menekítve magyarságuk töretlen bizonyítékait a rekviráló és értékpusztító román rezsimek elől. A Diószegi, a Rubletzky, a Sághy családok rengeteg anyaggal járultak hozzá a kiállításhoz, de rajtuk kívül még nagyon sok érmihályfalvi, illetve más településeken élő családok is. Egy megható történet a Szabó Zsigmond egyik első világháborús hagyatékához fűződött. A hadviselt nagyapa egy hosszú nyelű ezüstvillát bízott unokájára, Rubletzky Mártára, amellyel végigette az első világháborút, és végül hazahozta a csizmaszárban. „Vigyázz rá nagyon!” – szólt az intelem, amit meg is fogadott az unoka, hisz neki köszönhetően láthattuk most mid-annyian – majdnem száz év távlatából –, mivel ette a magyar katona a fronti ellátmányt – legtöbbször pacalt –, amit olykor jó hazai tepertőnek gondolt.
Láthattunk, olvashattunk tábori lapokra örökített doberdói kesergőket, jegyesekhez írt leveleket, hadi beszámolókat és lövészárkokban kiszívott pipákat, sebesült katonák elbocsátó leveleit, családi emléklapokat és több tucat régi pennát, aranyozott tollhegyet, ezüsttollat, amelyekkel ezeket írták.
A régi fotográfiákról lenéző hajdani ősök szelíd, sorsukkal és Istennel megbékélt tekintete alatt, mintha az odasereglettek napi megfáradt arca is kisimult volna. Megenyhültek a homlokráncok, és régi békés polgári világ nyugalma lengte be a helyiséget.
