Vasárnap, augusztus 30. M1 hírfolyam. Egy eléggé vérszegény megemlékezés juttatta eszembe a múlt század egyik nagy eseményét. Erdély magyarsága számára mindenképpen az volt. Sorsfordító nagy esemény. 1,3 millió magyar számára hatalmas, sorsfordító történelmi esemény. Hivatalos, állami ünneplés nincs. Talán azért, mert már csak néhányan kapják fel a fejüket, ha azt hallják, 1940. augusztus 30. Azaz a második bécsi döntés dátuma, Észak-Erdély hazatérésének napja.
Az iskolában nem tanították, vagy ha igen, akkor teljesen más előjellel, elferdítve, a többségi nemzet szemszögéből láttatva az akkor történteket. Minden esztendőben kevesebben vannak, akik éltek akkor. Hiszen már hetvenöt esztendeje történt. Évtizedekig nem emlékeztünk hivatalosan sem itt, sem a határon túl. Csak lélekben. De ott nagyon. Hiszen amíg éltek szüleink, nagyszüleink, volt ki meséljen az akkori dolgokról. Mindenki másképp mesélte, máshonnan látta, mert máshol állt a hatalmas tömegben. Gyermekként virágcsokorral, iskolájából kirendelve, mint drága emlékű édesapám, vagy csak a boltajtóból, mint néhai nagybátyám a Főutcai linóleum és szőnyegbolt ajtajában. A mesék pedig gyermeki lelkemben egyre nagyobbra nőttek és bizony, zavarosak voltak. Istennek hála, volt aki kezembe adja a dugdosott újságokat, az egy kiadást ért Árvay Árpád-munkát, a Fény gyúlt a toronyban címűt. Ezek alapján aztán nagyjából tisztázódtak a dolgok bennem. Huszonegynéhány éve már szabadon emlékezhetünk, hiszen nekünk ez a város napja. Emlékszem a hetvenedik évfordulóra, mikor a Református Kultúrpalota nagytermében még a „csilláron is lógtak” és ott volt néhány, még élő szemtanú is. Vajon most vasárnap, a hetvenötödiken hányan lesznek még? Hány ifjú váradi magyar jön el emlékezni szeptember 6-án Várad hazatérésének hetvenötödik évfordulójára? Azért, hogy legyen, aki tovább vigye az emlékeket…
Farkas László
