Feledésben
Legelőször a dűlők nevei mennek feledésbe, mint világháborús nagyapáké, akik kapával, kaszával vállukon ballagtak a dűlőutakon munkába, vagy szekéren zötykölődve tértek meg megfáradtan a madárlátta kenyérrel, és a háborúkból, fogságból is ezeken a kerék szabdalta utakon vonszolták magukat toronyiránt haza, szülői, testvéri, asszonyi, gyermeki ölelésre várva.
Miként a búbos kemencék, feledésbe mennek az unokákat ringató, kenyérdagasztó nagymamák is, kik hamulúggal mosták, kezeikkel dörzsölve patyolatfehérré az ágyneműket, ruhákat.
Feledésbe vonul a határ, a kétkezi paraszti munka becsülete, értéke, mely verejték árán tartotta meg a magyar falut, s magát a nemzetet évszázadokon át. A barázdabillegetők serege is rég elvonult a pacsirtadallal. A vegyszeres határ ma már csak idegeneknek átjátszott, vagy elkótyavetyélt haszonszerző földterület.
Eltűnik a legelő, a csordák, a nyájak kolompjai, a libacsapatok gágogásai nem törik meg a nyugtató csendet. Öntelt idegenek bitorolják ezt, úri kedvtelésüknek hódolva.
Feledésbe merülnek a hagyományos, az ősök által adományozott utcanevek, helyettük történelmünktől, kultúránktól idegen megnevezések épülnek be fokozatosan a köztudatba és a köznyelvbe.
Eltűnnek a portákról az eperfák, az akácok, az orgonák, a labdarózsák, a jázminok. Helyettük táj- és lélekidegen tuják sorjáznak. Hadd lássa a világ: amerikánus és europér lett a falusi magyar is! Modern. (Óh, mennyi abnormalitás, deviancia, bődületes baromság fedőneve lett ez a szó, ami magyarul korszerűt jelent!)
Tudásszomj. Kultúrszomj. Kiüresedett fogalmak. (Hol van már az az idő, mikor Juliska néni a bugyi gumival felköltött okuláréval hatos petróleumlámpa fényénél olvasta fel a szomszédságnak esténként A tizenöt éves kapitányt?!) De kiüresedtek létmeghatározó fogalmaink is: hűség, becsület, hazaszeretet, barátság, stb. Valaha két magyar ember kézfogása szentesítette a megegyezést, és többet ért, mint ma a közjegyzői pecsét, aláírás. Igen, igen. A magyar becsület. A magyar barátság és hűség. Manapság az udvarlót, szeretőt, kedvest hívják barátnak, eltorzítva csodálatos szókincsünk, szent anyanyelvünk értéket hordozó szavait.
Kiüresedik a szellem, a lélek. Felszántják a régi temetőt, azoknak a hantjait, akik a területet ajándékba adták, hogy utódaikat legyen hová temetni. Ingyen. De hol van már az elhunyt ősök tisztelete, vagy az élő időseké? Felesleges már mindkettő, mint az ősi alma mater, a gazdakör, a malom.
Modernnek kell lenni. Hellót kell köszönni. (Mint kutyának dobott csont!) Azt is nyeglén. Valami megalapozatlan felsőbbrendűségi tudatból. Hisz valós emberi (rokoni, baráti) kapcsolatra nincs is szüksége a modern embernek. Elég a felszínesség. Éljen a virtualitás. Ha mégis elkerülhetetlen a beszélgetés, valami igénytelen kotyvalék nyelven mégis váltanak néhány mondatot. Aztán irány a net: a szülinapi torta, a virágcsokor, meg Gizike kifittyenő fél bögye. Csak bearanyozza, kitölti az életüket.
Modern lett minden és mindenki. „A múltat végképp eltörölni…” Az idősebbeknek ismerős ez a lélekdermesztő ének. Ezen a ponton (is) találkozik a kommunizmus a neoliberalizmussal.
A teremtett értékeket a feledés is rombolja. A kiábrándult nagyinak van igaza:
„Rossz világ volt ez régen is,
Jézus elszökött a Mennybe.
Mostanság meg, kis unokám,
már ufók sem járnak erre.”
Pataki István
(Címoldali fotó: Érolaszi porta napjainkban)
