Felszólamlás a mindennapok rendjén
Barátaim, már rég nem az a kérdés, hányszor és miért tettük le a fegyvert, hány Világosunk volt, és hányszor harcoltunk utolsó töltényig vérig, és hányszor szegtünk fejet vagy esküt, és hányszor vettük fel a pöcegödörbe dobott kesztyűt, és hányszor estünk kétségbe, vagy fulladtunk önnön gőgünkbe, és hányszor ítéltük el az árulókat, és hányszor magasztaltuk a hősöket.
Már nem az a kérdés, mennyi emlék emel, és mennyi feledés tátong, gyötör, mint omló sírgödör.
A múlt nem árnyék, egyszerre kísér és kísért, ránk vetül, mint a fény, megvilágosítja a jelent, és kérdez, számon kér, feleltet, ébren és éberen tart, ne altassuk, áltassuk magunkat: a turul nem csapja le a vadászgépeket, Kund nem fúrja meg az anyahajókat, Botond nem veri be a brüsszeli kaput, és Lehel sem vágja homlokon a német kancellárt.
A múlt biztat, erőt ad, mint gyökér a fának: legyen lombja, virágja, gyümölcse, s a leveleket az emlékezet összegyűjtse, hogy táplálja tovább, mint gyermek idős édesanyját, ki felnéz az égre, és naponta lép újra és újra szövetségre, mert ez ma a kérdés: lesz-e új vérszerződés Istennel és legyőzött önmagunkkal, és minden magyarral, ki lélekkel küzd mindennapon, hogy magyar maradjon.
Én szövetséget kötök az örök fénnyel, a harangzúgással, az áldó énekkel, az esővel, a széllel, kertem minden növényével, a nappal, a gyermekkacajjal, házőrző kutyámmal, védje, ami még védhető a tájban, s a várromokkal, melyeken serken a fű, hogy lobogjon felette zászlónk Isten kezében időtlenül.
Pataki István (Adorján vára alatt Szalárdon, 2020. December 12.)
