Feltámadunk!
Feltámadunk! – szól a temetőkapu, ettől Lőrinc arcára szelídül az ígéret, élőbb lesz a művirág, halkabb a lélekharang. Tán még a temetődomb is megtorpan a maga magasságában egy keveset, hogy a novemberi szürkületben könnyebben felvonszolhassa elgyötört testét ősei sírjához.
Az úttól nem messze egy korhadt csónakfejfa támaszkodik a félhomálynak, mellette homokba süppedt régi sírkő sűrít évszámok közé néhány életet.
Megtakaríthattad volna apád sírját! – áll meg Lőrinc mellett egy roggyant csizma. Ha bolond lennék irtani az élőt a holtakért! – bök a derékig érő gazra, s egy gyertyacsonkkal adózik az örök világosságnak. Bolond vagy te! – legyint a csizma, s odébbáll.
Minek ide ennyi kő? – dohogja bele a homokba. Nehogy már hús meg inak nőjenek a csontokra! Ellenszegülni a rendnek, mindig csak ellenszegülni. Még itt is.
Nem messze egy hatalmas fekete gránitkő tövében nótás kedvű volt az apámmal, meg száz szál gyertyával próbálja valaki felülírni a sírkert igazságát. Fekete humor – dünnyögi Lőrinc és indul is lefelé, sodródva az árnyékvilággal. Utána néznek a fejfák a hunyorgó domboldalról.
Kicsit odébb, hatalmas perselyt őriz egy templomszolga.
Istennek gyűjtenek…
Sütő Éva (Fohász a szigetekért 2000)
