Az „öreg” emlékezők városa…
Nem tehetek arról, hogy akármerre sétálok Várad utcáin, kerületeiben, régi arcok, régi emberek jutnak eszembe. Néhány ismerős már kérdezte, hogy mire ez a sok nosztalgiázás, a régi város képének állandó felidézése, elmúlt dolgok, események felemlegetése, hisz a múltat nem lehet visszahozni, meg nem történtté tenni. Persze, hogy nem lehet, és azzal sincs semmi baj, hogy a dolgok átalakulnak, új, modern létesítmények nőnek ki a földből, régi, elavult intézmények helyén.
A baj az, hogy aki néz, az lát is. Olyan dolgokat is észrevesz, ami másoknak fel sem tűnik, vagy egyszerűen nem is érdekli.
A régi, régi Nagyváradnak volt Városi Kertészet néven egy intézménye, ami a városban történő virágültetést, faültetést, gondozást végezte. Szakemberekkel, vagy legalábbis szakemberek felügyeletével. Biztos, sokan emlékeznek még a Rhédey kertben, az Állatkert és a Stadion között lévő sok-sok üvegházra. Nos, az volt a kertészet. Nyugodjanak meg, a privatizáció, vagy a rombolni vágyás már a nyomát is eltüntette. Most, a virágültetés, fűltetés és gondozás, modernül “toaletálás” a köztisztasági vállalat szakértőire van bízva. Legfőbb eszköz a láncfűrész. Nem számít, milyen évszakban vagyunk, nyesnek, vágnak. Istenem, hány ép, egészséges, árnyékot adó fa esett áldozatául a betonozásnak, parkoló építésnek, vagy egyszerűen csak úgy…
Emlékszem, a hetvenes években betelepítettek, amikor úgy-ahogy berendezkedtek a szocialista építőművészet „remekeibe”, a „blokkokba”, első tavasszal hozzáfogtak zöldövezeteket, parkokat kialakítani, minden talpalatnyi helyen. Onnan tudom ezt, kedves olvasók, hogy az én szüleimet, rokonaimat is akkoriban “bombázták” ki házukból és költözhettek be az áldott blokkba. Ugyanezt tették ők is környezetükben. Megpróbálták emberközelivé varázsolni a szürke kőrengeteget. Az a generáció kiöregedett, fiaik, leányaik csak elhanyagolták az öregek által ilyen, olyan anyaggal elkerített kertecskéket, zöldövezeteket, az unokák pedig már fel is számoltatják, parkolóhelyet alakítva ki autócsodáiknak. Hogy csemetéjét hova engedi ki játszani? Sehova, vagy aszfalt firkálni a járdára.
A régi Nagyvárad futballpályáit is hiába keresem, mert már csak pár idősödő és koros polgár emlékezetében élnek. Pedig micsoda meccseket láttunk a Rhédey kerti pályán, a vársáncban, a Vointa pályán, de említhetném az Olajgyár, a Várad-Ősi Gloria pályáit is és még jó párat. A Crisana, (vagy már Crisul csapata), igaz, még deszkakerítéssel a pálya körül, villanyfényes meccseket játszott a ’60-as években, amikor sok mostani első ligás csapat városában még a libalegelőn játszották az oina nevű nemzeti sportot, a fociról meg még csak hallottak. Hogy felejthetném el, Cavasdan bácsit, akinek parancsára, az első villanyfényes meccs alkalmából, pakurával kenték be kívül- belül a Lelenc felőli oldal deszkakerítését! De mit számított a focit imádó váradiaknak? A kerítés bedőlt, a kinnrekedt tömeg meg berohant az alacsony lelátókra, no meg a fatribünre. Már nem emlékszem ki volt a vendégcsapat, de abban biztos vagyok, hogy valamelyik baráti, népi demokráciából jöttek. Nincs városunkban foci, mondják mostanában. Mitől lenne? Akkoriban, a gyárak csapataiból verbuválódtak a tehetségek, persze kellettek még a jó szemű intézők, akik délutánonként a városi bajnokság meccsein kukkoltak. Így lett nekünk egy Pugna Csulink, egy Arnóczkynk, Kún Attilánk, Harsányink, Popovics Palink és még sok labdarúgónk, akik az ország nagy csapataiban is megállták helyüket. Bocsánatot kérek azoktól, a már égi focipályákon játszó sok száz labdarúgónktól, akik városunk hírnevét öregbítették, de nem került ide a nevük. Aztán az egykori aranylábúak kiöregedtek, jöttek mindenfelől, a mieinknek meg már nem volt helyük. Most nincs foci, mondják.
A napokban Várad egykori Házsongárdján vitt át az utam. Kora reggel volt, csend, nyugalom. Sok ezer egykori Váradi nyughelye fölött néhány kutyatulajdonos végezte egészségügyi sétáját. Nincs semmi bajom se az ebekkel, de még a gazdikkal sem. De néhányuk viselkedésével igen. Egyikük, erősen mérges lett, amikor elővettem a gépemet, néhány fotót “lőni”. Mindenféle jogokra hivatkozott és kissé fenyegetett is. Őseink csontjai fölött! Isteni szerencse, hogy néhány gerinces ember, félelmet nem ismerve, lefotózta a temető sok sírkövét. Legalább a képek megmaradnak, és ha már nem is látjuk a köveket nem vész el az ide egykor eltemetettek emléke. Elpusztítani könnyű volt, de az emlékek megmaradnak! És vannak, akik ezektől az emlékektől is félnek. Talán azért is van ez a nagy eltüntetési vágy.
Nem tudom elfelejteni, azokat a nyári éjszakákat, amikor ilyen-olyan elemek intézményesen borogatták a sírköveket az éjszakában. A közelben laktam… Aztán a meleg, nyári délutánokon, a temetőben szalonnát sütögető, kártyázó, napozó blokklakók emléke is él még. Na és a nótázások is, úgy estefelé, amikor a hangulat már a tetőfokára hágott! Emberek, váradiak sírjai között!
Valahol azt olvastam, hogy egy folyó olyan a város közepén, mint az életvonal az ember tenyerén. A mi városunk csodálatos folyója, a Sebes-Körös, tényleg olyan. Életet, szépséget adó folyónk partján mindig öröm sétálni. Ha tehetem, naponta végigmegyek a belvárosi szakaszon és fotózom sokadmagammal egyetemben. Minden nap más arcát mutatja, mindig más, csak az illata ugyanaz. Az a hamisítatlan Körös illat, amihez fogható biztos nincs a világon. Tiszta a vize, mostanában, mióta a felső szakasz gyárai nem szennyezik. De a part…az néha leírhatatlanul szemetes. Ki a gazdája, emberek? Van pár száz méter természetes folyópartunk. Vigyázzunk rá! Van néhány vízbehajló, csodás szomorúfűz és jó pár famatuzsálemünk a parton. Tegyünk róla, hogy megmaradjanak! Ne vegye át a beton az uralmat! Ez folyó, élő víz, nem csatorna, hogy betonfalak közé szorítsák és ujjnyi vastagságú, soha árnyat nem adó bokrokkal szegélyezzék. Mert ez a mi folyónk, mindenkié.
Soha nem fogom megérteni, de biztos sokan vagyunk ezzel így, hogy miért kellett a két csodás mívű vashidat elpusztítani. Érthető, hogy a Széles utca megnövekedett forgalmának új, korszerűbb híd kellett. De a meglévő ipari remeket miért nem lehetett valahol újra felállítani? Mondjuk a Szilvásnál. Akkor most nem kellene a betonmonstrum. A Garasos híd nem mutatott volna jól a mostani csillagos híd helyén, a Számítóközpontnál? Nem, mert ócskavasként kellett beszolgáltatni és eltüntetni a múlt emlékeit. Azt hiszem, most újra szemrehányásokat kapok majd a nosztalgiázásért, de hiába akartam csupa jó, szép, új dolgot írni, ez lett belőle megint.
A fiatal nemzedékeknek nem is kell nosztalgiázni, visszafele nézni. Ők örüljenek az új dolgoknak, a megújuló piacoknak, parkolóházaknak, élményfürdőknek, plázáknak, meg mindennek, ami állítólag szép és jó. Hagyják meg nekünk, szép korúaknak a nosztalgia örömét, mert lehet, hogy egyszer, amikor ők lesznek a mi korunkban, ráfanyalodnak régi, öreg nosztalgiázók írásaira és legalább akkor megtudják, milyen is volt dédapáik, nagyapáik kedves városa, Nagyvárad…
Farkas László, Nagyvárad
