124 éve, 1898. január 23-án született Nagyváradon gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi Zsigmond magyar vadász, utazó, író, a magyar vadászati kultúra kimagasló alakja. A gróf nagyváradi, Ritoók Zsigmond (ma George Enescu) utcai szülőházán található emléktáblánál az évforduló alkalmából koszorút helyezett el, és fejet hajtott Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke.
Széchenyi Zsigmond, a magyar Nemzeti Múzeum alapítójának, Széchényi Ferenc grófnak ükunokája. Dédapja, Széchényi Lajos, testvérbátyja volt a „legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak. Gyermekkorát a Fejér megyei Sárpentelén, illetve osztrák és cseh rokonsága gutensteini, mileschaui és nímesi otthonaiban töltötte. Középiskolái elvégzése után főiskolai tanulmányait 1919-23 között Münchenben, Stuttgartban és Cambridge-ben folytatta.
Könyveiben a természet, a vadászat szépségeit a szakértõ alaposságával, de a kalandos, regényes útleírás izgalmával írja le. Élete első számú szenvedélye a természetért, állatokért, különösen a nagy vadállatokért való lelkesedése volt. Gyermekkora óta dédelgetett álma volt földünk valamennyi állatának megismerése. “Világéletemben szerettem utazgatni is, minél távolabbi tájakat megismerni, minél ritkább állatokra vadászni.” Nyilván ezért rajongott a térképekért is. Alig akadt számottevõ vadállat, melynek felkeresését tervbe ne vette volna gyermekkorában, megközelítésének pontos útvonalát az atlasz megfelelõ oldalán be ne rajzolta volna.
1927 tavaszán sikerült útra kelnie, elsõ afrikai expedíciójára elindulni. A Kelet-Szudán meglehetõs ismeretlen része, az abesszín határig nyúló Fung-tartomány volt utazásának célja. Ezután egymást érték a szebbnél szebb, eredményesebbnél eredményesebb Afrika-expedíciók. 1928, 29, 32, 33, 34, 35 sőt 1938 is a „Fekete világrész” varázsjegyében teltek. Ehhez mérten gyarapodott privát múzeuma is. Afrika 130-féle nagyvadja közül 80 félét sikerült begyûjtenie. Még néhány komoly ritkaság is akadt köztük. Könyvei közül pedig a Csui, az Elefántország, meg a Hengergõ homok látott napvilágot. Abba a tíz évbe még Alaszkát (1935 legvégén), sõt Indiát (1938 elején) is sikerült „becserkésznie”. Ezeknek az utazásoknak köszönhetô az „Alaszkában vadásztam” és a „Nahart” című könyvek. Indiai útja volt egyben az utolsó, saját pénzéből fedezett egzotikus expedíciója. Könyveit saját felvételeivel illusztrálta, és kiderült, hogy nemcsak az íráshoz van tehetsége, hanem kitûnõ fotós is.
1944-ben, Budapest ostrománál háza és ezzel trófeái is elpusztultak. 1947-50-ig az Erdészeti Központ vadászati felügyelõjeként dolgozott. Ebben az idõben jelent meg „A szarvas selejtezése” c. munkája. De ezután (a személyi kultusz éveiben) kitelepítik, sõt egy évre börtönbe is kerül, s szabadulása után csak barátai segítségével jut munkához: a keszthelyi múzeum alkalmazza mint állományon kívüli segéderõt. A szerencse ezután mellé szegõdik. Hamarosan megfelelõ pesti lakáshoz jut, ráadásul pedig Afrikába küldik kéthónapos gyûjtõexpedícióra. 1961-ben jelent meg hazai és európai vadászatairól az „Ahogy elkezdõdött” címû vadász-önéletrajzának elsõ kötete. Ebben vadásszáválásának elsõ korszakát – a csúzlitól a golyóspuskáig, a verébtõl a szarvasbikáig – írta meg. Ezt követte 1963-ban „Ünnepnapok” címmel a férfikor vadászatairól szóló beszámoló. Ebben a könyvben összefoglalja mindazt, amit élményei nyomán elmondhat természetrõl, vadról, vadászetikáról, vadvédelemrõl. 1963-ban a kormány megbízásából Széchenyi Zsigmond utolsó, kilencedik afrikai útjára indul, hogy kiegészítse a Nemzeti Múzeum hiányos Afrika-gyûjteményét.
Gyengülõ egészséggel, de fiatalos energiával, töretlen kedvvel jár a vad nyomában. Így sikerült hiánytalanul teljesítenie a múzeumi megbízatást. Errõl az utolsó útról a Denaturált Afrika c. könyvében számol be.1967. április 24-én, közvetlenül könyve kéziratának leadása után halt meg.
