Közzétette a Cseke Attila vezette fejlesztési minisztérium az Anghel Saligny program keretében plusz forráshoz juttatott Bihar megyei önkormányzatok listáját. A margittai születésű, de nagyváradi lakcímű minisztert nem lehet részrehajlással vádolni, hiszen a 65 milliárd lejes országos keretösszegből mindössze kicsivel több mint 1,4 milliárd jutott Bihar megyének, vagyis valamivel több mint a teljes összeg két százaléka. Ezt az összeget viszont sikerült úgy elosztani, hogy a magyarok vezette önkormányzatoknak mindössze a pénz 19-20 százaléka jutott, holott a megyében a 25,3% a magyar lakosság aránya. Ennél viszont sokkal súlyosabb az a tény, hogy a pénz teljesen hasraütésszerűen lett elosztva, egyes „mintatelepülések” jókora összeghez jutottak, mások alig valamit kaptak, és olyan 1990 óta RMDSZ-es vezetésű magyar község is akadt, amely egyetlen banit sem kapott.
A listát elemezve rögtön feltűnik, hogy az, aki a pénzek elosztását végső soron eldöntötte, valamiért szereti Szalacsot, Szentjobbot és Érsemjént, hiszen a három település együttesen több mint 34 millió lejes támogatást kapott, szinte ugyanannyit, mint a csaknem négyszer akkora összlakosságú Székelyhíd és Margitta városok összesen. Relatíve sok pénz jutott ugyanakkor Diószegnek, Érmihályfalvának és Nagyszalontának is, ugyanakkor Paptamási, Értarcsa és Érszőlős községek alig jutottak forráshoz a szűkmarkú döntéshozóknak köszönhetően.
Érdemes összehasonlítani pár hasonló lakosságszámú magyar és román települést a kapott összegek szempontjából. A szinte teljesen román lakosságú, 2609 főt számláló Alsótótfalu például kereken tízmillió lejt kapott utcafelújításokra, míg az alig valamivel kevesebb lakosú Paptamási hasonló célra (járdák és parkolók kialakítása) csak 5,8 milliós összeghez jutott. Míg a hétezerhatszáz lakosú Papfalva község 16 millió lejhez jutott, melyet a községi közutak felújítására fordíthat, addig a hasonló nagyságú Bihardiószeg önkormányzata kénytelen beérni két projektre valamivel több mint tíz millióval. Az aránytalanság tehát ilyen szempontból is tetten érhető, ugyanakkor az is súlyos kérdés, hogy ezek az összegek valójában mire lesznek elegendőek a düborgő infláció, az elszállt anyagárak mellett?
Győztesek és vesztesek
Az állami pénzosztás abszolút magyar nyertese nem egy önkormányzat, hanem sajátos módon egy kistérségi fejlesztési társulás, illetve az általa létrehozott cég. Konkrétan az Északnyugati Közösségi Fejlesztési Társulásról van szó, mely több mint 67 millió lejt kap az ívóvíz és szennyvízhálózat fejlesztésére, Érmihályfalva, Szentjobb, Érsemjén, Felsőderna, Bihardiószeg és Kiskereki községek területén. Szó se róla, fejlesztésre nagyon nagy szükség volna, hiszen a felsorolt településeken évek óta probléma az ihatatlan vagy nem létező ivóvíz, a kiszáradó kutak, az évről-évre ugyanazokkal a technikai gondokkal küszködő hálózatok, a nem létező, vagy ha létező, akkor használhatatlan szennyvízcsatornák. Éppen ezért finoman szólva sem jó ötlet az Északnyugati Közösségi Fejlesztési Társulás által életre hívott, és a felsorolt bajokért nagyrészt felelős Észak-Nyugati Víz- és Csatornaszolgáltató Rt. (Apă Canal Nord Vest ) elnevezésű céget újabb milliókkal kitömni, hiszen az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, a pénz – hogy stílszerűek legyünk– elfolyik, a szolgáltatás színvonala pedig marad a régi, vagyis minősíthetetlen. Nyilvánvaló módon arról van szó, hogy az RMDSZ-es miniszter közpénzt ad az RMDSZ-es önkormányzatok által létrehozott, (részvényesként pedig tulajdonosi jogokkal rendelkező) „megbízható” emberek vezette cégnek, ahol ezután ahogy mondani szokták a milliók elveszítik közpénz jellegüket, eltűnnek az érdeklődők szeme elől. A pénzt majd jól-rosszul elköltik, a fogyasztó pedig issza, nem issza nem kap mást, csak a mi a csapból folyik, sikerpropagandát minden mennyiségben, hellyel-közzel pedig fogyasztható vagy éppen ihatatlan vizet. Pedig aki nyitott szemmel jár, hamar beláthatja, hogy a vízgazdálkodás stratégiai ágazat 2022-ben, ezért nem mindegy, hogy felelős szakemberek költik-e el a köz, ez esetben magyar emberek javára a kiutalt milliókat, vagy pedig haverok mutyiznak vele átláthatatlanul, miközben odakint tombol az aszály.
A pénzosztás abszolút vesztese pedig a fentebb már megemlített Kiskereki község, amely település vezetése valamilyen érthetetlen okból a gázhálózatra szeretett volna csatlakozni az Anghel Saligny program nyújtotta lehetőséget kihasználva, de egyszer véletlenül Bukarestben tényleg jobban tudtak valamit, és nem adtak erre a célra egy vasat sem. Nem tudni, mire gondolhatott a község vezetése, hiszen a többnyire egyik hónapról a másikra élő, anyagi javakban nem dúskáló lakosság aligha engedhetné meg magának a gázhálózatra való csatlakozást, a borsos havi számlákról nem is beszélve. Ipari fogyasztó, akinek nagyobb mennyiségű gázra lenne szüksége, egyáltalán nincs nemhogy a községben, de a közelben sem, így a befektetés az államnak sem térülne meg. Hiány van ugyanakkor iható vízben, csatornahálózatban, járdákban és sok minden másban, amikre viszont a község vezetése nem pályázott, így most övék a kétes dicsőség, hogy 0, azaz nulla lejjel kerültek ki az egész nagy hűhóval beharangozott pénzosztásból, talán egyedüli önkormányzatként a megyében. De az is lehet, hogy Cseke Attila (ejtsd: Szabó Ödön) haragszik valamiért a kiskerekiekre…
K. Sz. I.
