Ha megdobnak küzdelemmel…
Mostanában többször terítékre kerül itt-ott a lelkipásztorok túlterheltsége, válságba sodródása, kiégése, netán az öngyilkosság gondolata. Wagner Erik telibe talált írásban taglalja a Harangszóban egy képzeletbeli lelkipásztor tragédiáját. Fábián Tibor és Perpékné Pap Éva hasonló témájú cikkei is szakszerűen járják körül a témát ugyanabban a számban. Részben magamra ismertem, négy évtized alatt én is megharcoltam a magam harcát, mint sokan mások, de a plafon kampóit sose néztem ki magamnak. Régóta ismerem Sík Sándor verséből: Énem égő mécsét ne lássa senki / Csak a lángot, csak a lángot… Kedves presbiterem mondta volt: mindig mosolyogni láttuk a tiszteletest, pedig tudjuk, hogy gondjai voltak. Nem kérdeztem, mit tudhatnak, én is csak évtizedekkel később tudtam meg igazán: Úr Isten, hol éltünk?
Teológus korunkban híre kelt egy börtönben öngyilkosságba menekülő lelkésznek. Éles viták is keveredtek, hiszen hitünk, tanulmányaink szerint az öngyilkosság bűn. Valaki aztán helyére tette az ügyet: van-e fogalmunk arról, mennyit szenvedtek a lelkészek a börtönökben? Későbbi nemzedékként, a 70-es években tanultunk a teológián, akkorra már szabadultak a sok évre ártatlanul elítéltek, de senki nem beszélt nekünk az 1956 után perbe fogott erdélyi lelkészek kálváriájáról. Mi sem beszéltünk magunk között a securitate beszervezéseiről, zsarolásairól. Dr. Erdő János évfolyamfelelős professzorunk feltűnően félretartott fején, szomorú arcán és törött hangjából sejtettem valamit a börtönéveiről.
Nem is szóltam volna talán e témához, de egészen fiatal, nyegle barátom nemrég megengedte magának, hogy Tőkés László 1989-ben vállalt és véres forradalomba torkolló helytállására lekicsinylően legyintsen: nem is volt az igaz… Hiába védik néhányan még mindig. Ez nekem szólt. Idézek hát az emlékirataimból, a 30 év előtti karácsonyvárásról. Akkoriban az is bűnnek számított, ha valaki nem tagadta meg és nem ítélte el Tőkés Lászlót. Megjelent nálam valaki ’89 októberében, (inkább nem nevezném meg), akivel Temesvárról kezdtünk rögtön beszélni. Na-na, nem tudod te, mit művel az az ember Temesváron. Én csak azt tudom, hogy a történelem kormánya most az ő kezében van. Magam is meglepődtem ideges próféciámon, ennyire előrelátó nem lehettem. Gondolhattam, hogy következményei lesznek. Lettek..! (…)
Temesváron már ropogtak a fegyverek. A Tőkés családot erőszakkal Menyőbe hurcolták. Az összes környékbeli papot, minden felekezetből, behívatták a margittai Néptanácshoz és egy megyei valaki „tájékoztatott” bennünket, hogy megpróbálják „emberi módon” (mod omenesc) megoldani a temesvári helyzetet. Tankkal és géppisztollyal…?! Azon a napon nem voltam biztos, hogy este otthon lehetek a családommal. Követtük a karácsony előtti temesvári eseményeket a TV-ben. Annamária leánykám ült nagy szemekkel mellettem. Valamit hallhatott a gyerekektől az iskolában, mert láttam, hogy nagyon érdekli. Aztán megkérdezte:
– Apuka, Tőkés Laci bácsi jó bácsi vagy rossz bácsi?
– Jó bácsi, kedves – válaszoltam neki, mire hozzám bújt és azt mondta:
– Akkor te is jó ember vagy! Nem akartam, hogy lássa, törölgettem a könnyeimet.
Azt a súgást kaptam ugyanis, hogy néhány lelkészt le fognak tartóztatni, köztük engem is…, ez már hetek óta gyötört. Máig nem derültek ki részletek erről. Évtizedekkel később az átvilágítási anyagaimból raktam össze, hogy valóban megtörténhetett volna.
És eljött az a csodálatos karácsony. Ezekben a napokban kedvenc kis fotelembe roskadtam, mintha boldog súlytalanságban ültem volna. Ugyanúgy, mint mikor álmomban földet értem. (Álmomban találkoztam Jézussal, szólt hozzám: Ne félj, mert veled vagyok). Vége van a rémálomnak. Felejthetetlen ünnep következett. Karácsony harmadik napján Szabó László érsemjéni szolgatársam köszöntött be hozzánk Váradról jövet. Eddig soha nem járt erre, Semjén más irányban van.
– Te Bandi, te miért nem mész Váradra, ott már osztják a koncot. Te szenvedtél itt köztünk legtöbbet… Meglepett ez a kijelentés. Elmondta, nem mertek beszélni se velem, tudták, hogy figyelnek Papp László emberei. (Egy később azonosított névtelen feljelentés nyomán a zsarnok püspök üldözőbe vett, alig úsztam meg a palástvesztést. Nyolc évig cipeltem ezt a terhet, s lettem egyre magányosabb.
– Engem nem érdekel, Laci bátyám, csak az, hogy vége van ennek a mocsoknak.
– Na, csak érdekeljen, mert nincs vége… Igazgatótanács lesz. Menj el! (…)
Bizonnyal Isten szabályozza a teherviselést is időnként, már csak a forradalom után értesültem arról, hogy valaki kihallgatta egy lelkész és egy szekustiszt beszélgetését, melyben utóbbi azt mondta: Bereczkit lik(v)idálni fogjuk. Ijedtemben elkacagtam magam, s megkérdeztem: tudod te mit jelent ez a szó? Nem tudta, csak annyit, hogy rosszat. Szerintem más román szót használtak, mert egy egyházi választásokból akartak kizárni. De infarktus-faktornak éppen elegendő volt. Később sokkal többet kaptam Istentől, mint amennyire képes és érdemes voltam.
Nyugdíjasként, kedvelt imádságos magányomban nyírfa kápolnám előtt, békességben Istennel, a sorsommal és kertemmel, bőséges örömben a családunkban talán már nehezebben is értem, hogyan siklik ki néhány lelkészi élet. Hiszen a legszebb sors, ”próféták sorsa” lett a részünk (Bódás János). Akik azonban könnyűnek tartják ezt a sorsot, súlyosan tévednek. Konfirmáló gyerekeket, gimnazistákat biztatgattam, menjenek teológiára. – Hogyne, válaszolta egyik kis huncut, hogy annyit kínlódjon, mint a tiszteletes!
Hány falusi lakodalom éjszakáján marasztaltak derék atyafiak, hogy ne menjünk még, „úgyis tudja már, mit kell mondani holnap”. Csak megszívja az ujját és mondja… Csak éppen a szószékben is dübörgött a fejemben a zenekar. Ezek igazán apróságok. Megrázó példákat ismerünk a szórványgyülekezetek hűséges pásztorairól, lovas, ökrös szekeres útjaikról, csorgó esőben, fagyban, de mentek mindig, maradék bárányaikért. Nem vagyunk egy fajta fából faragva, Jézus sejtelmesen mondta volt: nem tudjátok milyen lélek lakozik bennetek. A kereszt felé tartó Úr viszont nem esett depresszióba. Pál apostol elképesztő hősiességgel járja a világot az evangéliummal, megbotozzák, elüldözik, megkövezik, bebörtönözik, de folytatja, a testét szurkáló tövissel, betegséggel együtt. És nem égett ki… És nem nézte ki magának a kampót a plafonon.
Mi még az egyházellenes, kommunista érában végeztük szolgálatunk negyedét, amikor a legtöbb gyülekezeti könyvtár néhány könyvből állott mindössze, igehirdetésre készülni százszor nehezebb volt mint manapság. Világháló se ontotta a prédikációkat. S hány dolgot nem mertünk ki se mondani. Olyan időkben próbáltuk karbantartani a templomot és parókiát, neveltünk gyerekeket, amikor még elvétve volt fürdőszoba, s egyesek megkapták, hogy mire kell az… Igyekeztünk mindent rendben tartani. Nem külföldi segélyekből, pályázatokból, hanem drága híveink áldozatából és rengeteg munkájukból. Hajnali buszokkal utaztunk, – és nem klímás Opellel, nem szólhattunk be mobilon, hogy jövök, melegítsd a vacsorát. A telefon külön kincs volt néhány falusi parókián. Vagy éppen átok a félelemben, hogy lehallgatnak. 1988-an rémhírek szivárogtak, hogy mely falvakat fogják eltörölni. Az akkori érbogyoszlói gyülekezetemet is, de mi csak készültünk a templom jövő évi teljes felújítására.
Ekkoriban nehézkesen tudtuk beszerezni a gyerekek várva-várt karácsonyi ajándékához az édességeket. A feleségem orvosi rendelőben dolgozott, több üzlet alkalmazottai tőlük kapták az egészségi bizonyítványt, de még így se kaptuk meg könnyen, mert nem volt. Egy derék üzletvezetőnek köszönhetően egy láda narancsot is kaptam akkor, a könnyem is kicsordult, – hogy fognak örülni ennek a gyerekek. ’88 karácsony estéjén szóvá is tettem, miért is kell így szeretni a gyerekeket. „Azért, hogy ha majd felnőnek, s ki tudja merre sodorja őket az élet, emlékezzenek: volt egyszer egy templomuk, szülőfalujuk…” Elcsuklott a hangom, kibújt a könnyem, s láttam a döbbenetet a gyülekezet arcán is. Pozitív és negatív érzelmi feszültségben mindig sírógörcsöm támad. Legalább élettapasztalatom lett: boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
A rendszerváltás után, nagyváradi hat évem alatt egyszerre volt gyülekezetem, szerkesztettünk Harangszót, Kalendáriumot, s közben a Lorántffy gimnáziumban tanítottam, iskolalelkész és gépkocsivezetőjük is voltam. Gyakran érkeztünk haza szombaton éjféltájon egy-egy tanulmányi versenyről. Barátom megkérdezte egy szerkesztőségi beszélgetésben, kibírnám-e, hogy egy hónapig ne prédikáljak? Hát, most éppen igen! Legalább őszinte vagy! – Én igen, mert a múlt hónapban 42-szer szolgáltam. Gyülekezet, temetések, gimnázium, és éppen imahéti szolgálatokra is hívtak. A gimnáziumi reggeli áhítatok néhány percében mindig igyekeztem valamit szeretett diákjaim szívébe ültetni. Sok évvel később is megköszönték. De érthetetlenül nehezen viseltem a városi életmódot. Egy lelki-gondozói beszélgetés vezetőjének elpanaszkodtam annak idején, aki azt mondta, talán ő is egy kicsit nyeglén: Ne a városra nézzen, hanem az Úr Jézusra. Ajánlom azonban minden megfáradt lelkipásztornak. Mindig, mindenben Jézusra nézni. Különben az „ordító oroszlán”, a Sátán kiolthatja a tüzet. Koporsó mellett szoktuk olvasni: áldott az Isten, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is vigasztalni tudjunk… Éhes hassal nem lehet sokáig Himnuszt énekelni, mondta egy jeles ősünk. Vigasztalanul se lehet vigasztalni.
A kényelmes parókiák, fűtött templomok, temetői kápolnák, aszfaltozott utak, és persze a szabadság újabb kori adottságaiban sem tövistelen Isten jámbor szolgájának élete. Családi gondjai lehetnek, igenis, szerencsétlen kerékkötők akadnak, olykor hálátlanok a gyülekezetek, a magvetés a vártnál kisebb termést eredményez. De soha nem a plafon kampójára kell nézni, hanem az Úrra. Ilyen értelemben „menjünk el mind Bethlehemig”. Harminc év nagy idő, de mi idősebbek nem felejthetjük 1989 karácsonyát. S ne felejtsék azok sem, akik elbagatellizálnák a múltat.
Bereczki András ny. lelkipásztor
