Hazaváró
Szombat délután avatták fel Érmihályfalva központjában a „Hazaváró édesanya” szobrát.
„A kő marad” évének nevezett idei esztendőt a helyi önkormányzat Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotásával koronázta meg, mely szobor a külföldre távozottaknak a szülőföldre való visszavárását sugallja. A szobor a kisváros központjában, a régi polgármesteri hivatal melletti zöldövezetben található. A mű melegséget árasztó remekbeszabott alkotás, bár meglehet, mondanivalója kicsit provokatív, ugyanis az általános közvélemény, az illetékesek minden igyekezete ellenére arról szól, hogy az erdélyi magyar nemzetpolitikában bajok vannak a prioritásokkal. Magyarán szólva, évtizedekig passzívan szemléltük, amint a magyar fiatalok elhagyják Mihályfalvát, elhagyják az Érmelléket, a Partiumot, Erdélyt, majd jóvátételként, vagy afféle pótcselekvésként hazaváró szobrot állítunk nekik, ahelyett, hogy a nemzet- és a szociálpolitikán javítanánk, helyesebben javítottunk volna, ha már több mint két évtizedig volt rá lehetőségünk. Hisz a román kormányzásban való részvétel, valamint az erdélyi magyar nemzeti érdekek feladása erről szólt, nemde? Ott lenni, kulcsfontosságú tisztségeket betölteni. Ha ott vagyunk, megnyílnak az ajtók. Az ajtók pedig megnyíltak több értelemben is, de nem a munkahelyteremtés lehetőségei felé – megkockáztatnám, nem is igen strapálta vele magát senki –, hanem Nyugat-Európa irányába.
Hazavárni pedig valóban dicséretes dolog. Csakhogy ehhez már nem elég a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológiai karának adjunktusi eszmefuttatása arról, hogy miért maradtunk 400 ezerrel kevesebben a negyven évvel ezelőtti lélekszámhoz képest, sem egyéb felesleges megállapítás, mint amilyenek elhangzottak a szoboravató előtti konferencián. A szépen hangzó megoldáskeresések már nem hoznak enyhülést a kialakult helyzetre, mondhatni ez a vonat már elment. De szólhatna még a fáma akár a választási kampányok sokéves felelőtlen ígéreteiről, kamu munkahelyteremtésekről, nevetséges gyermekpótlékokról, a családalapításhoz szükséges nem létező kedvezményekről, sőt egyéb nyomorúságról is, amelyek a szülőföld elhagyására késztették az erdélyi magyarok színe-javát. Csak konkrét elképzelésekről nem szól, amelyekkel még menteni lehetne a menthetőt. Egyre csak szervezzük a konferenciákat, szajkózzuk a tényeket, jól meg is sajtózzuk magunkat, és le van tudva.
Ám a szobor kétségkívül a város dísze. Csak a körülmények, amelyekbe megpróbáltuk beleilleszteni, valahogy nem stimmelnek. Talán ez nyomta rá bélyegét az avató ünnepség hangulatára is.
Sütő Éva
