Hízelgők és hajlongók
Hiszi-e vagy sem a kedves olvasó, de először nem ezt a címet akartam adni az alábbi írásnak, de…
Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne tudna kapásból egy csomó, mai nyelven megfogalmazott jelzőt mondani arra a kategóriára, ami talán az idők kezdetétől, vagy legalábbis a főnök, alárendelt viszonyok kialakulásától létezik a társadalmakban. Nem kivétel ez alól mindenkori közéletünk és annak szereplői sem. Sőt! Az utóbbi időben mintha kicsit jobban átvettük volna ezt a régi „jó” tulajdonságát az egykori bokacsattogtatós dzsentri világnak, majd a cucilista idők felfele nyalunk, lefele taposunk stílusának. Tudjuk, nem másoktól tanultuk ezt, mert ezek a tulajdonságok együtt járnak a hivatali hierarchiával, az egymástól való függőséggel. Szomorú dolog az, hogy az érvényesülés felé haladó úton nem az adottság, a tehetség, a tudás a mérföldkő, hanem a szolgalelkűség, netán a másik, a nagyobb tudású mellőztetése. Az utóbbi időben kies tájainkon is ez a legjárhatóbb út. Most ráadásul még jobban kilóg a lóláb, mert a pártvonalon érvényesülők hada foglalja el a nagyszerűbbnél is jobban tejelő állásokat, funkciókat. A hozzáértés nem kritérium, elég csak a hűséges fejbólogatás, a néma vagy zajos hízelgés. Felmerül a kérdés, miszerint a mindenkori hajbókolók, könyöklők, gátlástalan, mindenkit letaposók-e a vétkesek ezért az évszázadok óta tartó jelenségért, vagy azok, akik ezt elfogadják, élnek vele, sőt erre alapozzák karrierjüket?
A másik kérdés pedig az, hogy miként lehetne ezen változtatni? Mondjuk itthon, a saját házunk táján. Miért nem lehet esetleg példát mutatni a mi kis kisebbségi közegünkben azzal, hogy visszahívjuk a kinevezett embereinket, teret adva azoknak, akik ugyan nem vallanak feltétlenül egy elvet a fősodorral, de lehet, hogy jobban tennék a dolgukat az adott helyen. Hisz a jelszó, amit már elvtársék is kitaláltak úgy szólt, hogy „megfelelő embert a megfelelő helyre”. Bár azt hiszem, ezt most is így gondolják egyesek, csak rossz értelemben. Abba meg teljesen biztos vagyok, hogy az uborkafának támasztott létrán feljebb álló nem szereti a hajbókoló, hízelgő, netán stréber alattvalót, egyszerűen csak kihasználja, és lelke mélyén mélységesen megveti azt.
Már akkor ugye, ha nem ugyanúgy került ő is feljebb egy létrafokkal.
Farkas László,
Nagyvárad
