Assszonyvására egyike azon érmelléki kistelepüléseknek, melyeken úgy viharzott át a huszadik századik minden embertelensége, történelmi nyomora, hogy csak romokat, pusztulást és züllést hagyott maga után. A trianoni trauma, a két világháború, és a román soviniszta kommunizmus mind rajta hagyta „keze nyomát” az egykor virágzó falun, mely a magyarság történelmi múltjába sok évszázadra visszanyúló hagyományokkal büszkélkedhet. Az egykori királynéi birtokot, vásároshelyet a Turul (Árpád)-dinasztia egyik legismertebb királya, az 1262–1290 között uralkodó IV (Kun) László többször is meglátogatta. Itt adta ki azt az oklevelet, melyben Dorogfi Miklóst, Diószeg urát, hűtlennek nyilvánítja. A település történetét a további évszázadokban a birtokos premontrei rend határozta meg. A török idők alatt és a későbbiekben is mindig színmagyar település lakói évszázadokig főként szőlőműveléssel keresték kenyerüket, erről tanúskodik az egykor 150 pincének helyet adó, ma is létező Pinceerdő, ahol öt egymás alatti sorban domboldalba vájt pincékben tárolták a bort és a pálinkát a helyiek. A falu egykor a premontrei rend birtokainak egyik fontos része volt, erről tanúskodik az 1600-ban épült Fráter-kúria, melyet mai napig „Kastély” néven emlegetnek a helyiek. Az épület mely sokáig a rend vezetőjének nyári laka volt, egyben az Érmellék egyik legszebb nemesi udvarháza is volt.
A premontreiektől a kommunizmus hatalomra jutásával hatalmi szóval elkobzott épületet a helyi kollektív gazdaság magtárként és istállóként „hasznosította”, majd 1990 után a sikeres restitúció ellenére elkezdődött romlása, pusztulása. Az évtizedek óta üresen álló épület belső tere jelenleg 12 teremből áll. A kúriákra jellemző nagy terem ma is megvan a két oldalon elhelyezett lakó és más rendeltetésű szobákkal együtt. A kétemeletes épület eredeti kéményei már hiányoznak, a kályhamélyedések és a nyugati rész bolthajtásos, szabad kéményes konyhája azonban ma is áll. A francia tetővel fedett épület árkádos kocsifelhajtóját vájatos-fejezetes pilaszterekkel tagolt barokk oromfal díszítette. A 11 tengelyes főhomlokzat ablakai eredetileg barokkos keretezésűek lehettek. A kúriát egykor park vette körül, széles kapujának téglából rakott oszlopai még megvannak.
Az épület nyugati szárnya alatti pince és a fölötte lévő, eredetileg pitvarból, konyhából, valamint kis- és nagyszobából álló földszinti rész képezte a kastély eredeti, 17. századi magját. Ezt az épület falazásához használt F I (Fráter István) monogramos téglák is jelzik.
A premontrei rendi adminisztráció a belső térben kancelláriát, ebédlőt, valamint vendég- és cselédszobákat alakított ki. Mindebből ma alig érhető tetten valami, hiszen a külső szemlélő csak a puszta falakat látja, azt is többnyire télen, amikor a hatalmas gaz kevésbé takarja a romokat. A naponta arra járó szemlélő ezért is nyugtázhatta kellemes meglepetéssel, hogy a napokban munkagépek zaja verte fel az épület környékét, ahol egyébként legfeljebb egy-egy szekér halad át időnként.
Mint azt Fejes Rudolf Anzelm a Premontrei-rend prépost-prelátusa, a Szent István vértanúról nevezett Váradhegyfoki Prépostság apátja lapunknak elmondta, a munkagépek az épület körül tereprendezést végeznek, amit egy kerítés megépítése követ majd, annak egykori eredeti nyomvonalán. Erre azért is van szükség, mert előfeltétele a későbbiekben elvégzendő állagmegóvási munkálatoknak. Bár laikus szemmel nem úgy látszik, de a szakértők szerint az épület jelenleg még létező részei megmenthetőek, ennyivel is megkönnyítve egy esetleges teljes újjáépítés folyamatát. Az erre vonatkozó tervekre utalva Fejes atya elmondta, hogy hosszú távú elképzeléseik vannak az épület hasznosítását iletően, ezek csupán anyagi lehetőségeik függvényei. Folyamatosan pályáznak, a illetékeseknél „kopogtatnak”, több-kevesebb sikerrel. A rend vezetője azt sem rejtette véka alá, hogy nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységüket, és a segítőkészség is sokszor olyan feltételekhez kötött, amiket nem mindig lehetséges teljesíteni. A mostani munkálatokat egyébként a magyar állam által a premontrei rendnek annak 900 éves fennállása alkalmából nyújtott támogatás egy részéből finanszírozzák.
Az, hogy valami megmozdult Asszonyvására egykor legszebb, és minden bizonnyal legrégebbi épülete körül, minden esetre reménykedésre ad okot. Nem lehet eléggé hangsúlyozni egy ilyen épület hatalmas pozitiv szerepét egy hasonló kistelepülés identitásának megőrzésében, jövőjének alakulásában. Mint ahogyan az is kétségtelen, hogy óriási szerencse, hogy léteznek a Fejes atyához hasonló emberek, akik a közösség jövőjébe vetett hittel évtizedek után sem adják fel a gyakran reménytelennek tűnő harcot, és küzdenek örökségünk megmentéséért, újraéledéséért. Példát vehetnének róluk azok az „érdekképviselők”, helyi és parlamenti felkentek, akik csak a hatalom bűvöletében élnek, de egy szalmaszálat sem mozdítanak egy hasonló kisközösségért, noha minden lehetőségük megvolna rá.
Barta Béla
