Hova jártak a korsók? – Régi kutak az Érmelléken
Őseink vízellátással járó komolyabb gondjai a letelepedésükkel egyidejűleg kezdődtek. A nomád életmódjuk ideje alatt természetes vizekből csillapították szomjúságukat, de amint jurtát vertek a Kárpát-medencébe, alkalmazkodniuk kellett a földrajzi adottságokhoz. A települések kialakulásával mesterséges víztárolásra késztette őket az életmódváltás.
Történelmi emlékeink nem nagyon tanúskodnak arról, mikor is kezdtek mindezekhez, de bizonyos, hogy a folyami kultúrák – Kína, Mezopotámia, Egyiptom –, sőt a görögök is már fejlett vízgazdálkodással rendelkeztek, a rómaiak vízépítészete pedig ma is bámulatra méltó az egész Európában, ahol hasonló nyomokat hagytak maguk után. Rómában előbb föld alatt, majd föld felett is hatalmas fa-, agyag- és ólomcsöveken keresztül folyatták a források vizét a városi kutakba, medencékbe.
A honfoglaló magyarság valószínűleg már csak a romjait találta ezeknek a vízműveknek, de amúgy sem használta volna, mert életformájának az ősibb vízszerző mód még sokáig megfelelt: a természetes vizek és – mint a szó eredete is bizonyítja –, a törökökkel való érintkezéskor megismert kút használata.
A nádszáltól a gémeskútig
Herman Ottó (1835–1914) természettudós, néprajzkutató A magyar pásztorok nyelvkincse című munkájában így írta le: „Egy czímeres nádszál, melynek legalsó anyabogja nem volt keresztül ütve; alatta a szál résünt élesre volt levágva, a bog fölött oldalt lyukak vagy rések. A többi bog lyukasztva volt. Ezt a nádat keresztülütötték az ingó vagy leragadt lápon, hogy a mélység friss vizét szívhassák-ihassák.” Ezzel azonban csak az ember olthatta szomját. A jószág itatására más kutat használt a nomádság: a kopolyát. Mélyedésben – ahol néhány ásónyomra fakad a víz – kiásott egy gödröt, amelyet aztán helyváltoztatáskor betemettek. Még a 19-ik század elején is készítettek ilyen kutakat az alföldi pásztorok.
A letelepüléskor azonban már tartós vízvevő helyre is szükség lett, azért a kút gödrét kibélelték. Eleinte csak náddal, sövénnyel, majd kivájt fatörzzsel is: ez lett a bodonkút. Kezdetben kávája sem volt, hanem kötélre akasztott edénnyel merítették belőle a vizet. Aztán, hogy biztonságosabb és könnyebb legyen a munka, vízemelőt szerkesztettek hozzá. A magasabban fekvő helyeken – ahol mélyebbre kellett a vízért ásni – kerekes kutat készítettek (gödrét aztán ki is kövezték). A síkvidéken pedig, ahol a föld színéhez közel volt a talajvíz, a gémeskutak szolgálták ki mind az embert, mind az állatot.
„Óriás szúnyognak képzelné valaki…”
Az Érmelléken talán a gémeskutak voltak a legelterjedtebb vízadó jószágok. Ilyenek nemcsak a háztartásokat szolgálták ki, de a hatalmas határrészek és legelők itatóiul is szolgáltak. A mezőn hatalmas darab fából kifaragott vályúk is terpeszkedtek földes medrük mellett, amiből a jószág ivott, de ellátta az effajta kút az a mezei munkást is, bár nem mindig volt tiszta a vize. Ám a múltszázad elején senki nem finnyáskodott, ha elfogyott vagy rámelegedett az otthonról hozott víz. A kútgémek és az „ágasok” – ahogyan a kétágú földbeásott magas tartóoszlopát nevezték – messzire ellátszottak, így jól láthatta a szomjazó, merre van az óriási szúnyogszerű „vízszívó”. Ilyenek még ma is találhatóak a települések határaiban, de az udvarokon is ágaskodnak még emide-amoda mintegy relikviaként, emlékeztetvén az embert azokra az időkre, amikor még együtt élt a természettel.
„Beleránt a béka!”
Az Érmelléken a múlt század közepén még legtöbb háznál ásott kutak látták el a háztartásokat. Sokan emlékeznek még a nyikorgó láncos emelőszerkezetére, amelynek a végén egy bádog vödör függött és egy kallantyú segítségével emelték ki az alig 3-4 méteres kerek gödörből a vizet. A kávája, vagyis a deszkából fabrikált kerete általában a gyermekeket óvta a „békától”. Ugyanis ha közel került valamelyik vásottabb gyerek a deszkatákolmányhoz, a béka nagyon könnyen „beleránthatta” a kútba. Egyébként, ha a szülők a mezőn voltak, a nagyszülők számoltak a békával és a gyerekkel is egyaránt. A békával a szó szoros értelmében, mivel az ásott kutakból sokszor elő-előkerült egy-egy ilyen nagy szemű „szörnyeteg”, amikor felszínre tekerték a vedret, de egyszerűen csak kidobták a vízből, had menjen dolgára. Attól még a víz alkalmasnak találtatott a fogyasztásra.
Hova jártak még a korsók?
A múlt század közepe táján az érmelléki települések utcáin a pumpás kutak is kezdtek feltünedezni. Ezek már remekbe szabott öntvények voltak és igen nagy csörömpöléssel tudták felszínre hozni a föld kincsét, ha nem voltak kellőképpen megolajozva. De az nem is volt olyan nagy baj, hiszen amelyik utcában, vagy utcasarkon megvetették magukat, ott legalább hallatszott, ha valaki igénybe vette a jó vas ízű folyékony mannát. Ha az utcában lakott egy-egy szemrevaló leány, vagy fiatalember, annál inkább hasznosabbnak bizonyult a kallantyú csörömpölő hangja. A hatvanas évek elején Érmihályfalván, a Morgóban (kis ligetecske volt a Kis utca sarkán, a mai benzintöltő állomás helyén) is volt egy sokat látott régi zörgő vaskút, de az utóbbi utcán még kettő is csalogatta a vízre és egy kis szerelemre, egy kis kurizálásra szomjazó fiatalságot. De az asszonynép is szívesen elcsevegett a megtelt kannák mellett. Megvárta őket a munka, senkinek sem volt sietős. Az utolsó cikornyás-veretes vízadó szolgálatait – a mai Báthory utca és a Lucernás negyed sarkán – nemrégiben elégelték meg a helybéliek. Ez volt talán legdíszesebb öntvényből készült pumpás kút, mely több mint fél évszázadig látta el a környékbeli utcákat jó minőségű ivóvízzel. Eltűnésével, magával vitte az ott szövődött emberöltőnyi románcokat is…
Kerekes kutak
Érmihályfalván, az emlékezet szerint három vagy négy helyen is volt szép mívű, öntöttvasból készült kerekes kút. Egyikük az akkori községháza épületének sarkán, a régi piac mellett oltotta a vásárosok szomját évtizedeken keresztül. Vásárnapokon itt vert tanyát a fagylaltárus kocsija is. Az alacsony töpörödött fehér kötényes bácsika a helység legforgalmasabb helyére tolta ki ezt a nagy fagylaltos tölcsérekkel díszített kétkerekű járgányát és mindig nagy szakértelemmel csattogtatta kétágú kanalát is, amely hol a vanília-, hol a kakaós fagylalttömkelegből „harapott” ki egy-egy darabot a gyermekek nem kis örömére. A mellette lévő nagy kerekes jószág pedig a kulacsokat és az üvegeket töltötte meg hideg, kristálytiszta vizével, útravalónak a messziről jövők szomját csillapítandó. Az úgynevezett rendszerváltás után egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Nem maradt utána csak néhány felfeszített bükkfadeszka, amely az aknáját hivatott lefedni. A rossz nyelvek szerint az „utolsó párttitkár” udvarát díszíti mind a mai napig. Talán a többi is hasonló sorsra jutott. A mai Bernáth József Református Iskolát is a köznyelv csak Kerekeskúti iskolának nevezte, éppen egy ilyen veretes vízontó miatt, de a régi, szintén köznyelvben forgó Szenkovics-iskola udvarvégében is nyikorgott egy hasonló nagykerekű kút, amely a kisdiákok kedvenc játszóhelye volt, mert a kallantyúján alkalomadtán hintázni is lehetett, míg egy szigorú tanári hang el nem tanácsolta onnan a nagy futásoktól kitikkadt szomjas diáksereget. Egyetlenegy maradt mutatóban ezekből a csodás emlékű szerkezetekből: ez a helytörténeti múzeum előtt (a címoldalon) engedi még néha megforgatni kerekét…
Sütő Éva
