Idén sem maradt el Nagyváradon az a finoman szólva is ellentmondásos „ünnepség”, amit minden év október 12-én megszervez az RMDSZ, politikai céljaira kihasználva egy máig nem tisztázott második világháborús történelmi esemény évfordulóját. Természetesen az úgynevezett „hídvédő hősök” emléktáblájának megkoszorúzásáról van szó, mely alkalom kiváló ürügyet nyújt a nagyváradi és Bihar megyei tulipános gárdának a szereplésre, annak felmutatására hogy aktívak, és egyúttal arra is, hogy a mindenkori városvezetést okkal vagy ok nélkül kritizálhassák.
Idén az esemény fő szónoka Cseke Attila volt, a „műsorvezető” pedig a mostanában rengeteget szereplő Borsi Imre Lóránt, akiről többször is megírtuk már, politikai polihisztorként mindenhez is ért, és mindenhová is odaér. A többnyire RMDSZ-es politikusokból, és pártaktivistákból álló maroknyi közönség előtt Cseke Atilla eléggé zagyvára sikeredett beszédében hetet-havat összehordott a város szellemiségéhez felnövő parancsmegtagadókról (?), munkásokról, Szent Lászlóról, honvédtábornokokról és egyszerű emberekről, talán maga sem tudta, mit is akart mondani. Ilyen az, mikor az ember fejében összekeveredik a sok meg nem emésztett ideológia és világnézet, és egyszerre akar hősiességről és hazaszeretetről, valamint parancsmegtagadásról értekezni.
Szabó Ödön történészként esetleg segíthetne párttársán, és elmondhatná neki, hogy a magyar történelemben sosem díjazták az árulókat, dezertőröket, parancsmegtagadókat, ez csak XX századi találmány, a kommunista történelemszemlélet csökevénye. Sem a „honvédtábornok”, (valószínűleg Nagysándor József tábornokra gondolhatott Cseke úr) sem Szent László, sem a Székely Hadosztályban a hazát védő bihari és nagyváradi katonák (ezres nagyságrendben voltak), sem pedig 1944 októberében a várost a szovjet bolsevik és a román „felszabadítók” ellen védő 12. tartalékhadosztály katonái nem voltak sem parancsmegtagadók, sem dezertőrök, sem szabotőrök, hanem valódi hősök, akik saját fajtájukat, nemzetüket, városukat védték a valódi ellenségtől. Talán nekik kellene az RMDSZ buzgó tótumfaktumai méltó emléket állítsanak, nem mitikus alapokon nyugvó „hídvédések” hőseinek. Mondjuk úgy, ahogyan egy mai hír szerint felvidéki nemzettestvéreink teszik. Íme a hír lényege:
„A hazaszeretet kiemelkedő példáját mutatja be, és a magyar katonák hősies küzdelmének állít emléket az oroszkai hadtörténeti múzeum Szent László hadosztálynak szentelt tárlata – jelentette ki Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára a felvidéki Oroszkán (Pohronsky Ruskov), ahol csütörtökön megtekintette a helyi hadtörténeti múzeumban a magyar kormány támogatásával megvalósult új fejlesztéseket.
Az államtitkár elmondta: a legújabb tárlat elsősorban annak a Szent László hadosztálynak állít emléket, amely 1945. március végéig a magyarországi északi frontszakaszt védte halált megvető bátorsággal. Kiemelte: nagyon fontos, hogy a múzeum a kiállításon túl nagyon jól szemlélteti a magyar katonák mindennapjait, és ezzel az odalátogatóknak, a magyar gyerekeknek is megmutatja, hogy a magyar katonák milyen hősiesen küzdöttek még akkor is, amikor szinte értelmetlennek mutatkoztak a harcok.”
Vessük össze a felvidékiek bátor és teljesen természetes, a valódi magyar történelmi és katonai hagyományok megőrzésére tett erőfeszítését, a fentebbi RMDSZ-es maszatoló szerencsétlenkedéssel. Talán nem igényel különösebb kommentárt..
Azt, hogy mi is történhetett valójában 1944 október 12-én Nagyváradon, tavaly megírtuk, ezt most változtatás nélkül írásunkba illesztjük. Tanulságul, hadd lássa ország-világ milyen elképzelt hősei vannak mifelénk az érdekvédelemnek, és mennyire áll biztos alapokon mesés történetük.
1944 október 12-én Nagyvárad immár több hete a harcok gyújtópontjában volt, a várost a magyar és német csapatok közösen védték, több-kevesebb sikerrel együttműködve, több alkalommal is visszaszorítva a támadó szovjet és román csapatokat, komoly veszteségeket okozva ez utóbbiaknak. Hozzá kell tenni, hogy a hősiesen védekező, számos feljegyzésre méltó fegyvertényt végrehajtó magyar és német csapatok sokszoros számbeli és technikai hátrányban voltak, amit tetézett az is, hogy október 12-re már minden irányból támadot az ellenség, egyedül nyugati irányban, a Sebes-Körös völgyében lehetett a siker reményével megkísérelni a kitörést az egyre szoruló ostromgyűrűből.
Az hogy a város lakói mit éltek át, érzékeltesen szemlélteti több visszaemlékezés is, mi idézzük az egyik leghitelesebbet, Tömöry Jenőt vezérkari ezredest, a várost védő 12. m. kir. tartalékhadosztály parancsnokát, aki még szeptember 28-án a városban uralkodó állapotokat az alábbiakban jellemezte: „Szent László városán már kezdtek meglátszani a háromnapos harcok nyomai. Víz- és villanyzavarok, lógó telefon- és villanyvezetékek, bezúzott ajtók és ablakok (a fosztogatások nyomai), gránát ütötte sebek a házakon. A lakosság nagy része még itt volt, de senki sem törődött már velük.”
Október kilencedikére vonatkozóan, tehát mindössze három nappal a város elfoglalását megelőzően az alábbi, a nagyváradi hidakat is érintő sorokat olvashatjuk Számvéber Norbert „Páncélosok a Tiszántúlon” című rendkívül részletes, és alapos művében: „A védelmi állások Nagyváradtól nyugatra elkészültek, de a város déli és keleti előterében még dolgoztak rajtuk. A tüzelőállásokat azonban már mindenhol kiásták. Magának a városnak a védelmére két magyar határvadász-zászlóalj állt csupán rendelkezésre, egyenként 300, illetve 120 (javarészt öregebb) katonával. Az engedély nélkül visszavonulókat 150 csendőr tartóztatta fel. A várostól nyugatra, a Sebes-Körös mentén kiépítés alatt volt egy felvételi állás. A Körös hídját azonban nem készítették elő robbantásra. Még robbanóanyagot sem készítettek elő e célból. (kiemelés tőlünk) Ezért Schmidt altábornagy azt javasolta, hogy helyezzenek készültségbe egy robbanóanyagokkal felszerelt utászszázadot a híd közelében arra az esetre, ha a szovjet harckocsik elérnék az átkelőt. Vörös altábornagy rámutatott, hogy a híd létfontosságú a nagyváradi lakosság számára, mert azon futott a vízvezeték is. Ha a hidat idő előtt felrobbantanák, a 12. tartalékhadosztály a déli parton rekedne. Schmidt ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy a hidat készítsék elő robbantásra. Német javaslatra a híd lábánál egy házban vagy pinceablakban egy páncéltörő ágyút is el lehetett volna helyezni, amely fedezte volna az átkelőt.”
Október 12-én a város védőinek helyzete válságosra fordult. A német csapatok a magyarokat nem is értesítve, kihasználva a ködös időjárást a várost zömmel nyugati irányban, a Sebes-Körös völgyében haladva hagyták el. A magyar csapatok csak őket követve, utolsóként hagyták el Nagyváradot. Ennek a ténynek a rögzítése azért is fontos, mert ha hitelt adunk a harcok sűrűjében levő magyar szemtanúnak, a „mártír hídvédőket” semmiképpen nem géppuskázhatták le a már jelen sem levő németek a magyar csapatok parancsnokának szeme láttára, annál is inkább, mert ez utóbbi kijelenti naplóbejegyzésében, hogy a hidat nem engedte felrobbantani.
„Midőn úgy 9 óra tájban a németekhez csatlakozva a 12. hadosztály visszavonulására is sor került, fokozatosan sűrűsödő és teljesen átláthatatlan köd feküdte meg a Sebes-Körös völgyét, befedve gondosan Szent László király katonáinak késő utódait és megbénítva minden légitevékenységet.
A hidat nem engedtem felrobbantani. (kiemelés tőlünk) Autóba ültem magam is, és a 2. gépkocsizó zászlóaljhoz csatlakozva, szomorú lélekkel, de teljesen tiszta lelkiismerettel hagytam el ezt a szép magyar várost, amit 17 napig igen nyomoruságos körülmények között mégiscsak a 12. hadosztály tartott meg! Isten oltalmába ajánlottam a 100 000-es városnak még mindig itt lévő legalább 50 000 fős magyar lakosát.”
Ki robbantotta fel a hidat?
Számvéber Norbert idézett művében arra is kitér, hogy a várost északi és déli irányból egyszerre támadó szovjet csapatoknak a köd miatt nem tűnt fel a védők távozása, így a támadók mintegy kilenc órán át (!) egymást lőtték a folyó két oldaláról. A város hídjai közül éppen a központi Szent László híd körül tombolt legjobban a tűzharc, így könnyen elképzelhető, hogy egyetlen eltévedt lövedék elegendő lehetett ahhoz, hogy felrobbantsa az aknákat a híd alatt. Mindez persze csupán feltételezés, de sokkal logikusabb mint a jelen sem levő németeket vádolni a robbantással, akik mellesleg a város egyetlen másik hídját sem robbantották fel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy azzal semmit sem tudtak volna megakadályozni, mivel a szovjet csapatok mindkét irányból támadtak már.
Már csak az a kérdés marad megválaszolatlan, hogy kik a felelősek a Szent László templomon található emléktáblán felsorolt tizenkét „mártír” haláláért? Mivel semmilyen szavahihető szemtanú vallomása nem maradt fenn ezzel kapcsolatban, a spekuláció, a politikai haszonszerzés céljával táplált városi legenda kategóriába kell utalnunk az egész történetet, hiszen sokkal könnyebb a „hitleristák” nyakába varrni az egészet, mint kinyomozni, mi is történt valójában. Hogy kik lehettek a „hídőrök” gyilkosai, arról talán azok az idős váradiak tudnának mesélni, akik gyermekként szemtanúi voltak a szovjetek garázdálkodásainak az ostrom után, mely során nem egy alkalommal – többek között az Úri utcában, de a vasútállomás környékén is – szó nékül agyonlőttek a városban rekedt, magukat megadó magyar honvédeket, majd kirabolták őket. Vagy azok, akik szemtanúi voltak annak, amikor orosz kiskatonák agyonlőtték Ujhelyi István 33 éves székesegyházi segédlelkészt. A sort pedig sokáig lehetne folytatni.
A tény az, hogy az RMDSZ 2022-ben egy olyan városi legendát ápol, mely még 1944-45-ben a város első magyar komunista lapja, a „Népakarat” hasábjain jelent meg. Mint ahogyan tény az is, hogy senki sem látta sem a hidat állítólag felrobbantó „hitleristákat”, sem a magyar bakák ugyancsak a német fegyvertársak által történő kivégzésének nincs semmilyen kézzel fogható bizonyítéka. Sokatmondó ugyanakkor, hogy a RMDSZ politikusai (ha igaznak fogadjuk el az egész történetet) hajlandóak fejet hajtani parancsmegtagadók emléke előtt, ugyanakkor egyetlen jó szavuk sincs a várost valóban hetekig hősiesen védő magyar honvédekről. A hitleristázó szövegű emléktábla az ő emléküket gyalázza meg ugyanis, ugyanakkor jól illeszkedik az alig néhány méterrel odébb, a városháza épületén éktelenkedő román emléktábla szellemiségéhez, melynek szövege Horthy-fasizmust emleget, és felszabadulásról hazudozik.
Akikre emlékezhetünk
Végezetül a várost védő valódi hősök emléke előtt fejet hajtva két idézet arról, hogyan védték Szent László városát a valódi hősök, akiknek ma sincs emléktáblája Nagyváradon.
Idézet Számvéber Norbert már többször szóba hozott hadtörténeti munkájából. 1944 október 2. „Egy nagy erejű szovjet támadás Nagyvárad déli széléig jut, de a 12. honvéd tartalékhadosztály és német páncélosok megsemmisítik a támadókat. A heves harcokban különösen kitüntetik magukat a Pápáról repülőgéppel ideszállított ejtőernyősök, és a csendőrség harccsoportjai.”
És egy idézet Halmos Antal : „A Garasországi neokapitalizmus természetrajza” című művéből: „Amikor a váradi főtéren teherautóra dobáltak bennünket, gyerekeket, a tér keleti oldalán lévő Sas-palota mellett nyíló két utca torkolatában magyar páncéltörő ágyúk lőtték a szovjet tankokat. A jobboldali utca torkolatában álló ágyút vezénylő tiszt nem kuporodott le a védő páncélzat mögé, hanem a tankok tüzének kitéve magát állt és cigarettázva vezényelt. Bámulatra méltó bátorság!”
Dicsőség a valódi hősöknek!
Barta Béla
