Az alábbiakban ízelítőt közlünk Gábor Ferenc Isten se akarja… című kisregényéből. Az írás a Belényesi-medencei Magyarremetén történt vérengzést örökíti meg.
Előszó
Sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne leírni az 1944. szeptember 23-án történt magyarremetei vérengzés történéseit? Úgy, hogy ne szakítsa fel a már begyógyult sebeket, ne bántson hátramaradottakat egyik oldalról sem, hiszen az áldozatok már rég pihennek és gyilkosaik sem élnek már. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy sokkal nagyobb fájdalmuk, kínjuk volt azoknak, akik átélték az akkori borzalmakat, mint a nem vagy alig emlékezőknek! Ezért az ő megpróbáltatásaikat úgy a kivégzettekét, mint a meg maradottakét, igenis az utókór elé kell tárni. Legyen tükör, mely a múlt és egyben a ma képét állítja az utódok elé! Többször is végignézve a meggyilkoltak névsorát, és újra és újra visszaidézve a magyarirtás körülményeit, mély meggyőződéssel tudom állítani, hogy a legnagyobb barbarizmus jegyeit viselik magukon az akkori események. Más jelzővel nem lehet illetni azon cselekedeteket, amikor is a fegyveres erők támogatását érezve, magukat könyörtelen gyilkosokká teszik fajtársaink. Barbár korokat idéznek a magyarremetei gyilkosságok, hiszen a felfegyverzett többség kihasználva helyzeti fölényét, fegyvertelen férfiakat szed össze, hogy minden ítélet nélkül lemészárolják őket. Még alig élt fiatalt, ereje teljében lévőt, vagy már aggkort megélt magyarokat lőnek halomra. Házaikat kirabolják az emberségükből, tisztességükből kivetkőzött eladdig szomszédnak talán még sorstársnak, barátnak is hitt szomszéd falusiak, vagy éppenséggel falubeliek. Ugyanakkor emlékállítás is e könyv azokról a román nemzetiségű emberekről, akik emberségüket, tisztességüket megőrizve segítették, támogatták a halálra szántakat. Biztos vagyok benne, hogy se az emlékezőnek, se a szerzőnek nincs joga finomítani a történteken. Aki fegyvertelen embert öl, annak a neve gyilkos, lett légyen bármilyen nemzetiségű, a kiszolgáltatotté pedig áldozat bármilyen körülmények között is gyilkolták meg.
Közös Belényesi-medencei magyar sorsunk, megpróbáltatásainknak egy szelete ez a könyv is. Ugyanúgy, mint a köröstárkányi és kisnyégerfalvi rablógyilkosságok leírása is. Nem számonkérés és nem tetemre hívás, hiszen a meggyilkoltak és gyilkosaik már rég a temetőben porladnak. Inkább az igazság feltárása az utókor felé. Mert itt bennünket vagy így, vagy úgy de elpusztítani akartak. Hol fegyverrel, hol meg pusztán a szó, a magyar beszéd, gondolat belénk fojtásával. Eddig nem lehetett, mert „Isten se akarja” mondta és hitte több remetei áldozat is. És mégis elvették életüket. Ám ha többüket meg is ölték, mégis áll a szavuk, hitük ma is. Isten nem akarhatja, hogy elvesszünk Fekete-Körös völgyi és magyarremetei magyarok. A megöltek helyét, űrjét bepótolták az újonnan születtek, nem a mások kárára, hanem hasznára azoknak, akik elődeik tiszteletbeli hivatását, a magyar gyepűőrséget tovább viszik és átadják gyerekeiknek, unokáiknak. Védve, őrizve a nemzet kulturális, nyelvi gyepűjét, a magyarremetei végvárat. Isten és a nemzet akarata, elvárása ez, minden szórványban élő magyar tiszteletbeli feladata.
Gábor Ferenc, Köröstárkány
Isten se akarja…
Ősz volt, szép verőfényes nappalok váltották egymást. Még szeretni is lehetett volna a csendes őszi időt és hálás szívvel örülni Isten ajándékainak. A termés mindenhol jónak mutatkozott az Isten tette a dolgát, küldte áldásait teremtményeinek. Csak hát az embernek sosem volt elég, sohasem volt jó, amit a Jóisten adott és rendelt számára. Háborúzik, mert többet akarna, mert ha másnak több van, akkor neki még több kellene. Irigykedik, haragszik, gyűlölködik, és ha már háború van, rabol és gyilkol is. Elragadja a másét, elfeledkezve Isten parancsairól… ne kívánd, ami a te felebarátodé, ne ölj! De ki gondol Istenre, amikor fegyvere van? Olyankor a gyáva hirtelen nagyon bátor lesz, a kézbe kapott gyilok pedig a tunyából, fenekedő fenevadat varázsol, a barátból ellenséget, a béketűrőből pedig gyilkost, ha az alkalom úgy hozza. Így volt ez az első háborúban is, dörmögte magának Laci bácsi. Most miért is lenne másként, az emberek megbolondulnak a háborúban annak okán is, hogy fegyver van a kézben, akkor már csak ellenséget kell keresni. Az meg akad, a magyar mindig szálka volt a szemben, tövis a talpban. Egy nagy baj volt velük: éltek és élni akartak és tudtak is élni. Volt hozzá bátorságuk, erejük meg tudásuk is. ’19-ben megúszta a falu, nem volt nagyobb baj. Fenyegetőzésen túl nem mentek a románok, igaz akkor megkapták, amit akartak, Erdélyt és benne Remetét. Lassan végére jár ez a háború is, ahogy mondják, talán vége lesz a nagy öldöklésnek. A románok nincs miért bántsák a magyarokat, mint az első után, morfondírozott csendesen. Akkor még nem voltak biztosak mi lesz Erdély sorsa, volt is elég baj belőle. Hogy az övék lett Erdély, amit még most sem hisznek igazán, megnyugodtak valamennyire, de most újra beléjük bújt az ördög. Nehogy már elvigyék tőlük, amit nem is olyan rég kaptak meg. Mi tagadás a magyarok meg abban bíznak, hogy nem sokáig tart már a román világ. Volt már eleget, jöhetne vissza a magyar.
Legyen már, ahogy lesz, dohogott tovább az öreg, csak vége lenne már egyszer, dobnák már el a puskákat és fognák meg az ekeszarvát, meg a kasza, villa nyelét és újra esnének neki a munkának, akik megmaradtak. Most is lenne mit dolgozni, összeszedni, begyűjteni télire a termést, már ami megmarad, mert ha rekvirált is a hatalom, a katonaság a háború számára, azért aki ügyes volt, vetett a tavasszal és dolgozott a nyáron, annak volt mit aratni, összeszedni ősszel, ha vittek el belőle, azért maradt is.
Az emberek már annyira megszokták a háborút, hogy úgy végezték dolgaikat mintha nem is lennének hiányosak a családok, mintha a legtöbb házból nem lettek volna oda az erős, fiatal férfiak. Az asszonyok úgy nekihevültek a dolgoknak a háború alatt, hogy sok családban alig lehetett észrevenni a férfi hiányát. Hogy kevesebbet szültek, kevesebb volt a gyerek, többet járhattak a mezőre, sokkal többet vállalhattak a mezei munkából. Azért a családok öregebbje, fiatalabbja sem hagyta magát. Várták a háború végét, és ha vége lesz, meg tudják mutatni a hazatérőknek, az életben maradottaknak, hogy ők sem tétlenkedtek itthon, amíg az övéik kint voltak a fronton. Igaz, az első években még nagy lendülettel, akarással estek neki a munkának bizonyítani, önmaguk és mások felé, hogy igenis még és már bírják az eke szarvát, a kasza nyelét. Ám ahogy múltak az évek, a háború meg sehogy sem akart szűnni, az otthon maradottakon erőt vett valamiféle fásult megszokottság. Mintha kullancsként már az életükhöz kötődött volna a helyzet: a háborús évek adta nehézségek.
(folytatjuk)
