Isten se akarja… (2.)
A szinte mindennapos zűrzavarok, zaklatások már fel sem tűntek. Egy ideig még tiltakoztak, szájaltak az állam embereivel, a román hatósággal, de aztán, hogy látták csak még jobban elvadul a helyzet, hát tanultak a dolgokból. Nem is a háborút szokták meg és a helyzetüket, hanem inkább, beleidomultak a mindennapok bizonytalanságába, a rossz hírek megemésztésébe, elfogadásába. Sokak számára már az sem számított nagy szenzációnak, hogy a front egyre közeledett, nyomult Remetéhez, mind közelebb. Mert a hírek csak jöttek, hiába volt messze Belényes, és a kolozsvári országút meg még messzebb. Belényes irányából, hogy itt vannak a magyarok nemsokára. Kolozsvár felől meg, hogy most már a románok az oroszokkal együtt mind hátrább szorítják a magyarokat és a németeket. A remetei és környékbeli románok féltek, hogy mi lesz velük, ha megjönnek a magyarok? Vajon nem rajtuk állnak-e bosszút, amiért Románia hátat fordított nekik meg a németeknek. Kiugrottak és az oroszok mellé álltak. Tudta azt magyar, román, hogy Erdélyért folyik a két nemzet között a harc. Nyílt titok volt 1919 óta a belényesi völgyben, hogy az itt lakó magyarok Magyarországot, a románok pedig Romániát vágyják. Pár éve közelebb is jött a határ Remetéhez, mégsem elég közel csak Dámosig. Ott volt az új román-magyar határ, így rendelték a nagyok. A magyarok reméltek, hogy lesz az még közelebb is, a románok meg, hogy sokkal messzebb. A háború majd eldönti, mondogatták az emberek, ha szóba került, de a legtöbben inkább hallgattak. Nem akartak arról beszélni, amiért majd alkalomadtán, felelősségre vonás járhat.
Veszedelmes, bizonytalan időket élt a falu. A románok sokszoros többségben voltak a környéken és mióta megkapták Erdélyt, sokuk nem győzte kimutatni, jelezni a magyarok értésére adni, hogy ők csak megtűrtek ezen a vidéken. Vagy elrománosodnak, vagy elmennek! A román gárdisták még a háború előtt is azt kiabálták vásárnapokon Belényesben, hogy „Afara cu ungurii si evreii din tara!” – Kifele a magyarokkal és a zsidókkal az országból! Mindenképpen éreztetni szerették, hogy ők az urak most már mindenhol Erdélyben. Ezt minden magyarnak illett tudomásul venni. De hát a magyar, az csak magyar marad. Nem érdekelte azokat se dühös ordibálás, se a sziszegő káromkodás. Nem viselte azokat meg a világváltás, úgy éltek, mint azelőtt. Nem akartak sem meghajolni új uraik előtt, sem pedig elmenni, elhagyni földjeiket. Ez pedig baj volt, nagy baj.
Nem mindenki volt rossz ember. Ám a faluban is akadtak páran, még ha nem is mondták ki – mert annyi merészségük azért nem volt –, hogy legszívesebben egy magyart sem látnának a szemeik előtt. Hallgattak, de a szemük beszélt, a gyűlölet szikrái ott voltak, villogtak, mint a fényesre koptatott vasvillafogak. Pedig nem volt soha semmi baj a faluban, se a magyar világban, se mióta a románok vannak a hatalmon, övék az ország. Aki dolgozott, volt neki, aki nem, az meg csak gyűlölködhetett, mert úgysem ért vele semmit. Málé és puliszka helyett nem lett fehér kenyér az asztalán még ünnepeken sem. Hiába lett román a világ semmi újat nem hozott Remetére, de még a völgyben élő embereknek sem. Ha román, ha magyar, csak az boldogult, aki megdolgozta a földjeit, és jól forgatta magát. Magyar pénz, román pénz, mit számított az? Akinek volt a zsebében kihúzhatta magát, aki meg üres zsebbel jött-ment, hát az nézhette a napot, mert annyival maradt. Meg az epés haraggal, gyűlölködéssel. Volt sok román, aki elhitte, amivel az első háború után biztatták, hogy mennyivel jobb lesz, ha Erdély átkerül Romániához. Olyanok is akadtak, nem is kevesen, akik még azt is hitték, hogy előbb, utóbb a magyaroktól is megszabadulnak és akkor aztán a föld, meg minden az ők kezeikbe kerül. Nem így történt, hát nagyot csalódtak az első háború után. Mi több, nem volt elég, hogy szemernyit sem javult a helyzetük a román világban, de 1940 nyár végére már itt volt a határ majdnem Remetén. Ha kiment az ember a hegyre még láthatta, hol húzták meg a választóvonalat, túl Magyarország, emerről pedig Románia. Volt miért szívják a fogukat megint a románok. A félelem, hogy elvesztik az alig megkapott Erdélyt, mindennél nagyobb volt. Sokan nem bánták volna, ha csak egy darabka puliszkát ehetnek naponta, csak Erdély román föld maradhasson. Alig lett meg az új határ már jöttek is a vidékről a magyar menekültek, fiatalemberek, középkorúak, akik nem akartak a román hadseregbe berukkolni inkább Magyarországra szöktek, menedéket vagy épp a magyar seregbe való beállást keresve. Persze, hogy akadtak, akik jó pénzért, ismerve a környéket átvezették őket a határon. Ingyen ki is vállalta volna, hogy életét kockáztatva viszi át a szökevényeket a Remetétől vagy harminc kilométerre lévő határon. Tárkányiak voltak a legtöbben, nekik szívesen segített Kósa Miska, tőlük szíve szerint nem is kért volna pénzt, ismerve mit kellett átéljenek a tárkányiak az első háború végén. Nekik volt ám pénzük, kérni sem kellett tőlük, adták csak szabadulhassanak a román seregtől. Mindig éjszaka jöttek meg Remetére, kikerülve az utakat, a falvakat. Tárkányból is vezető hozta őket. Másnap egész nap a padláson pihentek, készültek az éjszakai szökésre. Ahogy besötétedett Miska szólt nekik és sietősen el is indult velük. Neki egy éjszaka alatt kellett megtenni a harminc kilométert oda-vissza, úgy hogy az embereit biztonságosan át is viszi Magyarországra. Soha nem fogták el, mindig célba ért, aki hozzá jött biztos lehetett benne, hogy reggel már túl Magyarországon látja meg a felkelő napot. Őt a román katonaság keze már nem éri el…
(folytatjuk)
Gábor Ferenc,
Köröstárkány
