Isten se akarja… (3.)
A román hadseregbe magyar nem vágyott, hiszen alig kezdődött meg a háború mindenhonnan olyan hírek jöttek, hogy a magyarokat az első vonalakba, a biztos halálba nyomják be, ezzel is kímélve az övéiket. Menekült ki hogyan tudott, de olyan is akadt, akinek már késő volt, mert vagy elvitték, behívták nagy hirtelenében a románok, vagy ő maga nem kockáztatta meg a szökést. Többen maradtak, a bizonytalanra, „a hátha mégse lesz semmi baj”- ban bízva. Pedig megtörtént a sose hitt legrosszabb is.
A román hatóság az átállás után, 1944 egyik szeptember eleji napján se szó, se beszéd előállíttatta a református papot, Ferenc Árpádot, a falu két első emberét, a templom kurátorát Fila Károlyt és Szabó Károlyt. Vitték őket szuronyok között, mint a bűnözőket. Pedig bűnük csak az volt, hogy a falu magyarjai között ők voltak az elsők, azok, akikre felnéztek mások is, akik példát mutathattak. Összefogták, kiállásukkal bátorították a maroknyi remetei magyart. Ferenc Árpád tiszteletes még csak pár éve szolgálta Istent remetei hívei között. Nem volt könnyű dolga a szigetként leledző remetei református magyarok között. Hol az egyik, hol meg másik hívét kellett mentse az eltévelyedés, az elkóborolás útjáról. Nem csak bennük, de saját magába is kellett tartsa a lelket a csüggedés, a kilátástalanság hullámaitól ostromlott partokat vigyázva, őrizve. Néha mérgeskedett, máskor meg lemondóan legyintett, de csak azért, hogy pár óra, nap múlva újra kezdje, amibe már annyiszor belefáradt, beletörődött. Már az első napon, amikor a faluba érkezett észrevette, hogy egy különleges világba csöppent, amire nem vonatkoztak azok a törvények, szabályok, amik addigi magán- és vallási életét jellemezték. Se az emberek, sem a körülmények nem hasonlítottak a Maros-vidékiekhez. Magyarbecéről költözött Remetére. Ott három évet szolgált, ám Isten útjai kifürkészhetetlenek. Remetére hívták, hát jött. Lehet abban is Isten akarata volt, hogy a mostani település és egyház nagyon hasonlított ahhoz, ahonnan eljött. Itt is szórványban éltek a magyar emberek, itt is szinte végeláthatatlan volt a román tenger. És mégis a remetei emberek másmilyenek voltak. Volt bennük valami ősi büszkeség, rátartiság, önbecsülés, amiből jottányit sem hagytak. Hiába a román állam és hatalom minden kényszerítő eszköze. Nem hőbörögtek, nem heveskedtek, inkább tudomásul vették a hozzájuk idegen állam intézkedéseit. Hallgattak, és még merevebbre egyenesítették gerincüket, húzták ki büszkén magukat. Mint akik tudják mi az igaz, mi a való, a tisztesség és szégyelljék magukat azok, akik gyűlöletből cselekszenek. Már azt is megtűrték és nem is csodálkoztak rajta, hogy a kisbíró, amikor dobolt, legtöbbször úgy kezdte a kijelenteni valót románul, hogy: – minden magyarnak szól, holnap ide és ide kell menni közmunkarendbe! Csak a magyaroknak! A románoknak nem! Neki feltűnt a megkülönböztetés és fel is háborodott mikor elsőre hallotta, de amikor szóvá tette, remetei hívei csak egyszerűen legyintettek rá. A román hatalomnak szokásává vált a magyarok megalázása, nekik meg az, hogy átnéztek mindenen, ami számukra megalázást, hátrányos megkülönböztetés jelentett. Tűrtek és vártak türelemmel, igaz néha összeszorított fogakkal, Istenben bízva, reménykedve, hogy egyszer csak igazságot tesz a magából kifordult világban. Mert Ő sem akarhatja, hogy a nagy igazságtalanság még sokáig tartson. Egyszer csak véget vet a magyarok megpróbáltatásainak. Egyszer csak megunja a románok nagyképű túlkapásait, egyszer csak véget vet valamilyen formában a magyarok megalázásának. Mikor első alkalommal lépett be a falu református templomába, szinte földbe gyökerezett a lába. A templom belső falán Szent István, Szent László és Szent Imre néztek vele szembe. Az őt kísérő harangozót kérdezte meg, hogy lehet az, hogy katolikus szentek vannak a reformátusok templomának falán. Az meg se lepődött, fel sem háborodott az új pap kérdésén. Nyugodt hangon mondta, mint aki semmin se csodálkozik: nem katolikusok, hanem a királyaink. Meg aztán nem bántanak azok senkit, ha nem meszelték le a nagyapáink, mink se. Se választ nem tudott adni a harangozó feleletére, se kifogást, nem tudott találni kijelentésében. Furcsának érezte, ám megértette, hogy amit évszázadok nem tudtak eltűntetni ahhoz neki sincs joga kifogásolni. Annál is inkább nem, mert elődei sem tették.
A magas hegyek alatt meghúzódó kis magyarok lakta falu, régi templomával, maroknyi reformátusával dacolt a megváltoztathatatlannak tűnő valósággal. Mintha méla, alvó múlt idők maradéka lenne, önmaga már rég eltűnésre ítélt tükörképe. Ám élt, mi több lüktetett, nem lehetett eltiporni, leteperni bármennyien és bárhogyan is akarták. Nem volt jó fekete szántójuk, mint az alföldieknek, de nekik elég volt a kevés kis sík és a dombok. Amennyit Isten adott és őseiktől rájuk maradt. Úgy védték, óvták, tisztelték hogy dolgozták, minden parcelláját, minden rögét.
Megkezdte hát a szolgálatát az ősrégi falak között, a sokat látott torony alatt. De nem csak vasárnap, nem csak ünnepnapokon és nem csak a templomban szolgált. Minden nap és a nap minden órájában. Mert a nyáját farkasok kerülgették. Mert még az első napokban, hetekben felmérte, hogy neki adatott a feladat, hogy védje a soha nagyobb veszélybe nem került kis közösséget. Ehhez nem volt elég a szószéki ige az ódon falak között, sem az együtt megült ünnepek, se a keresztelés öröme vagy éppenséggel a temetés közös fájdalma, gyásza. Nem csak papja, de igenis lelkésze, istápolója, vezetője kellett legyen a kis nyájának. A dombok között meghúzódó kis falu magyarjai mintha beletanultak volna sorsukba, olyan türelemmel viselték, élték mindennapjaik próbáit. Jó keresztényekhez méltóan nem tiltakoztak, nem hánykolódtak, élték mindennapjaikat valamiféle sajátos makacs büszkeséggel. Pedig amióta a román hatalom parancsolt mindenhol, a remeteiek a völgy leginkább cserbenhagyott, magára maradt magyarjainak érezhették magukat. Sehol egy csillagos torony, amíg a szem ellát, csak az ő kis templomukon. Odalent, messze a Körös partján a város Belényes, meg a többi magyar falu elég közeli távolságban, hogy mégis tudjanak egymásról. Csak ők a remeteiek vannak úgy elszakadva, elszakítva a többi magyartól, mintha különös célja lenne Istennek, a sorsnak velük. Körös-körbe mindenhol görög katolikus keresztek nem csak a tornyokon, hanem a pópák kezében is, akik jöttek hívatlanul, de hívva is. Remetei magyarokhoz is. Szemmel verést, átkot levenni, megszüntetni, vajákolni, házat szentelni, hitegetni. És mire nem képes a beteg, a bajba jutott, a kétségbeesett, hogy szabaduljon valamiképp a sors veréséből…
Lassan tanult, tapasztalt, érzékelte a helyet és a körülményeket, amikbe csöppent. Megrökönyödött, amikor első alkalommal, hogy Belényesben járt egyik presbiterével, rájuk rászóltak, hogy románul beszéljenek. Nem a hatalom képviselője, egy egyszerű ember, mint bárki más. Abban mégis különbözött másoktól, hogy nem csak a kiejtett szóban, hanem a szemében is ott volt a határtalan, vad gyűlölet. Látszott rajta, hogy minden iránt, ami magyar. Ekkor érezte át igazán hívei kivetettségét, elhagyatottságát. Panaszkodni nem volt kinek, különben is meghallgatást sehol sem találtak volna. Az ország nem az övék, a hatóság nem reájuk vigyáz. Különösképp nem, hogy az országhatár megváltozott. A háború előtt is volt magyargyűlölet, de közben, ahogy mélyült a háború, a baj, a nincstelenség a magyarok már nem is szálkák, hanem egyenesen gerendák lettek a hatalom és sok román szemében. Különösképp, ha akadtak habzó szájú uszítók, akik a magyarok nyakába varrtak minden rosszat, valótlanságot. Azokból meg volt elég nem kellett keresgélni őket.
„Csuda, hagy még megtűrnek bennünket tiszteletes úr – mondta egy öreg falusi. Amióta ük a zurak nízni se bírnak bennünket. Pedig mink suse bántattuk se üket, se másakat! Hijába így van ez, ha se elől, se hátul nincs senkid, mindenütt csak ellensíg” – legyintett az öreg beletörődően. És igaza volt. Mindenütt nyíltan vagy sunyin magyarok ellen ténykedők. Vagy fejet hajtasz, románná leszel, vagy örök ellenséggé. A hatalom az utca embere, a falubeli román éreztette, hogy ki az úr. A pópa, aki jött a keresztel hirdetve az egy, igaz hitet. Ájtatosan, tetszett vagy sem, hozta, mutatta, emelte a keresztet. A belényesi hivatalokban mindenhol kitéve, hogy „beszéljen románul!” A legcsipásabb, legrongyosabb ordított rá leghangosabban a magyarra, hogy beszéljen románul, mert Romániában él! Szinte mindenki és minden azt hirdette, üzente hajolj meg, vesd alá magad annak, ami román. Mert ami magyar, az rossz, gonosz az nem Istentől való.
Isten sem akarja… (4.)
Eltökélte, nem hagyja magát! Igenis nem csak lelkésze, hanem vezetője, vezére is lesz a maroknyi magyarnak. Isten biztos azért küldte, irányította ide, erre a helyre, csak az Ő akarata lehet, hogy Magyarremetére került. Mintha István és László király meg Imre herceg is ezt üzenték volna a templom faláról, ha prédikáció közben rájuk nézett. Érezte, nem hiába voltak azok otthagyva. Minél jobban megismerte a helyet és az embereket, annál nagyobb lett benne az elhivatottság érzése, az eltökéltség mélysége. Őrá itt szükség van, neki itt feladata van!
Esténként, vagy ha éppenséggel nem lehetett dolgozni, rossz volt az idő, mindig megkereste a falu legjobb hírben álló gazdáját, aki egyben az egyház kurátora is volt, és annak szomszédját Szabó Károlyt. Szabó Károly és Fila Károly nem csak gazdag, jól gazdálkodóknak számítottak, hanem okos, tisztességes, szókimondó embereknek is. Ők ketten voltak azok, akikre odafigyeltek a remetei magyarok. Egy pohár bor mellett, asztalhoz ülve hallgatta a már koros, de nem annyira idős embereket. Nem sokat kérdezősködött, tudta azt a két Károly, az új tiszteletest mi érdekli. És mesélt a két, már javakorabeli ember, és beszélgettek sokszor egész késő estig, sőt megesett, hogy éjfélig is. A faluról, az emberekről, magyarokról, románokról, a háborúról. A másik, az elveszített magyar világról és a mostani románról. Az első nagy háborúról, ami egyszeriben hazátlanná tett mindent magyart, aki átkerült Romániába. Hogy csak úgy nem lehetsz bozgor, hazátlan, ha olyanná, azzá leszel amik, amilyenek a románok. Ha úgy élsz, úgy viselkedsz, beszélsz és imádkozol, mint ők. Ki és mi fenyegeti legjobban a remetei magyarságot? Legvégül pedig mindig, minden alkalommal még azt is meg hányták-vetették, miként és mit lehetne tenni, hogy valamelyest kivédjék, enyhítsék a magyarok köré fonódott nagy szorítást. Abban egyetértettek, hogy az eszközökben nem nagyon válogathatnak, mert nincs is miben. Marad a templom, utolsó mentsvárként, amit még úgy, ahogy megtűr a hatalom. Amíg az egyház nem hagyja a nyájat, a nyáj sem hagyja a pásztort. Ebben mindhárman egyetértettek. Még nagyobb törődés a pap részéről a hívek, a maroknyi magyar felé és azok minél nagyobb kötődése az egyházhoz. A beszélgetéseket, a megbeszéléseket, a szavakat igaz tettek is követték: mindenben támogatták egymást, az emberek az egyházat, a lelkész meg az embereket. Ha baj volt, meg nem értés valamelyik családban, szomszéd vagy rokonok között a pap azonnal ott termett és időt, szót nem kímélve simította, rendezte el a dolgokat. Béke és összetartás volt a jelszó és meg is értette mindenki, meghajolva a megértés, egymásrautaltság parancsszavára hallgatva. Nézhette ferde szemmel az amúgy rendes ember hírében álló ortodox pópa, hogy ráncba szedte a református pap a nyáját, annyival maradt.
A háború, a közös baj, az nem jött jól se románnak, se magyarnak. Akit nem vittek el a seregbe, vagy nem szökött át a határon Magyarországra annak sem volt nyugta, mert vagy munkaszolgálatra vitték a román front mögé, mellé, vagy pedig koncsentrára kellett járjon Belényesbe, ahányszor csak hívták. Akarva, akaratlanul menni kellett. A falu hirtelen ürült ki a fiatal és javakorabeli férfiakból. Csak azok maradtak otthon, akik vagy túl fiatalok, vagy túl öregek voltak a hadseregnek. Negyvenkét évesig vittek mindenkit, aki kezét, lábát mozgatta csak az öregebbje, tehetetlenebbje nem rukkolt be, de még azt sem hagyták békén, mert a katonaságot élelmezni kellett. Hol ezt, hol azt követelték beszolgáltatni. Dolgozott, aki itthon maradt, a távollevők helyett is. A pap is, amennyit bírt, amennyit az egészsége megengedett, muszáj volt, hiszen volt földje elég az egyháznak. A papnak magának is három hektár járt, mit tehetett hát? Szántott, vetett, aratott, mint minden falusi híve. Még juhokat is vett magának, szamarastól. Nyáron felhajtotta őket a havasra, a tejük után részt kapott a sajtból, mint más juhos gazdák. Itthon a három gyereknek a két fiának és a lánykának elég volt a tehén teje. Igaz a nagyobb gazdák megmosolyogták, hogy szamarat tart, ezen a vidéken magyaroknál nem volt szokás. Amúgy mindig segítettek és ő is mindig elfogadta a felajánlott segítséget. Meg volt ő a nagy fülű szamarával is, ha nem is sokra ment vele. Ritkán azért csak használta, ha épp a havasra ment meglátogatni a juhait, vagy lehozni a részét a sajtból, vagy éppenséggel a mezőről haza hozni ezt, azt. A szántáshoz, boronáláshoz, vetéshez ökörrel, lóval segítettek a hívek, kinek mije volt. Intézték az egyház és a pap földjeit. Azt sem várta ingyen, ahol tudott ott ő is részt vett a kalákákban. De fákat is oltott, nemesített nemcsak magának, hanem a falubelieknek is. Ahogy telik majd az idő úgy szaporodik majd a gyümölcsös, nő a gazdaság, – nézett a jövő felé bizalommal. Pap létére együtt próbált dolgozni a remetei öregebb férfiakkal, a még alig legénykékkel, azokkal. akiket nem szólított el a háború. Az első időkben jobbára csak próbált, mert még Magyarbecén nagyon meghűlt és az orvos eltiltotta a nehéz munkától. Azért csak nem hagyta magát látva a sok igyekvő embert. Velük született szorgalmuk, életkedvük ragályos betegségként ragad rája. Pár év után aztán odáig jutott, hogy az általa ültetett és oltott gyümölcsfák már megmutatták a termésüket, reményt adva, mutatva a jövő felé. Na, meg is kóstolták aztán többen is a faluból, nem győzve dicsérni a jó ízű almákat, meg a kezet, ami oltotta. A gyümölcsösre már építeni is lehetett. Ha eljön az idő és többet terem, mint amit a család elfogyaszt a télen, meg amit elajándékoz, hát a megmaradt gyümölcsből még pálinkát is főzhet majd. Annál is inkább, mert észrevette bármelyik gazda házába lép be, az első az, hogy leültetik, és borral vagy pálinkával kínálják. Hát majd eljön az idő, hogy neki sem kell többet szégyenkeznie, ha belép hozzá valaki, majd lesz mivel megkínálnia. Remélt, bizakodott, háború ide vagy oda, egyszer csak vége lesz, és akkor kell csak igazán lenni, élni Remetén. Ideje volt mindenre, még több is a kelleténél, mert amióta a román állam átvette a gyerekek taníttatását, számára nem maradt csak a templomi hitoktatás. Megkapta érte a juttatást a falutól, hatvan mázsa gabonát minden évben. Volt miből eltartani a papot, hiszen a környék legjobb vízimalma is a református egyházé volt. Az őrlés vámjából tellett nemcsak a papnak, de még egyházadót sem kellett fizessenek a hívek, kiőrölte azt a malom két kereke. Volt miből, hát a pap ott segített, ahol csak tudott, leginkább azokon a családokon, ahová már megérkezett a gyászjelentés, hogy az apa, vagy a fiú odaveszett, örökre ott maradt valamelyik közös sírban. Nem csak jó szóval, az ige bátorításával, hanem ahol szükség volt rá gabonával, de még pénzzel is támogatta a szükséget szenvedett családokat. Ha mégis önmagának volt szüksége segítségre, tanácsra mindig a két Károlyhoz ment. Fila és Szabó Károlyra mindig számíthatott. Bennük meg volt minden bizodalma, mint olyan emberekben, akikre nem hiába néznek fel a falubeliek.
Szabó Károly bácsi, már jó ideje úgy volt elismerve a faluban, mint támasza a református egyháznak és minden rászorulónak. Tapasztalt, okos ember hírében állt, aki a falu legvagyonosabb gazdái közé tartozott, de az is meglehet, hogy ő volt a legvagyonosabb. Már túl volt jóval a hatvanon, már többet használta az eszét, mint az erejét, ám ha szükség volt virtuskodásra, ha meg kellett mutatni, hogy van még erő az inaiba, hát nem sokat toporgott, töprengett. Hamar a sarkára állt, bizonyítva, hogy ha kopottak is az ízületek, az inak már nem a régiek, de az erő még ott van, ott lapul minden porcikájába, az akarat meg igazán mindent pótolt, amit az idő megkoptatott. Na, hát ezért is nagy volt a tisztelete a faluban, de nem csak a magyarok, hanem még a románok között is. Még ők is tisztelettel vegyülő haraggal, irigykedéssel néztek rá. Pedig nem lett volna miért haragudjanak rá. Ha tudott segített mindenkin akár fajtájabeli volt, akár nem. Volt miből, pincéje, pajtája, csűrje mindig tele volt. Adott, ha kértek tőle, ha valaki szegény volt és megérdemelte, hát kéretlenül is. Becsülte is, aki nem csak az orráig látott. Mind többen néztek fel rá, tisztelve viselkedését. Még bíró is lehetett volna belőle, de amióta a világ piros sárga kékre váltott nem kívánkozott sem ő, sem más magyar a bírói posztra. Román világban legyen román a bíró, mondogatták, intézze ő a falu ügyeit a román hatósággal. Kénytelen, kelletlen pártolta a mostani falubírót, ha román is, a magyarokkal se nincs semmi baja, mondogatta. De azt azért mindig hozzátette, hogy minden emberben ott alszik az ördög és csak arra vár, hogy eljöjjön az ideje…
Hogy még annak idején új pap jött a faluba, ki más vitte volna el a családokhoz, ha nem ő, hogy mindenkit megismerjen? Segített a költözködésnél is, szállást adott saját házában, amíg sikerült az egész családot a faluba hozni. Megmutatta az egyházi földeket, melyikbe mi szereti, mit érdemes vetni és melyik csak kaszálónak jó. Oktatta, szokatta a fiatal papot a helyhez, az emberekhez. Még a román pópához is elment vele látogatóba, hadd ismerjék meg egymást Isten szolgái. Amúgy sem tartotta rossz embernek a pópát, csak egyszer egy évben haragudott rá, vízkeresztkor. Igaz, hogy utána mindig belátta, hogy kettőn áll a vásár, nem csak a pópa a hibás abban, hogy sok magyar ház kapuját is nyitva találta, ha bement szenteltvizet locsolni, házat és háziakat szentelni. Hiába volt a szólás, mondás a környékbeli magyarok között, hogy „olyan, mint a szentelt víz, sem nem árt, sem nem használ”, azért volt, aki egyenesen várta a pópát, hogy vízkeresztkor megszentelje a házát. Lehet épp azon az alapon, hogy ha nem használ, de nem is árt. Szóval elmentek, meglátogatták a pópát is, és elég jól elbeszélgettek vele egy pohár bor mellett. Hogy híveinél sokkal gazdagabb az meglátszott rajta, mert amíg amazoknak alig volt valami kevéske földjük, a görögkeleti egyházra gondja volt Mária Teréziának, meg a többi osztráknak. Szántóföldet, de még több erdőt, havasi legelőt adományoztak nekik, csakhogy közelebb hozzák őket a római valláshoz. Bezzeg a környező magyar protestáns egyházak semmit sem kaptak. Ők éljenek meg a híveikből gondolták a bécsiek. A medencében nem volt olyan bármilyen kicsi templommal rendelkező román falu, hogy ne kapott volna földbirtokot, erdőt az osztrákoktól. Persze az erdélyi magyar földet osztogatta az osztrák császár, magyar király. Hogy a hívek nem sokat láttak az adományokból, az már más dolog volt, ők meg kellett elégedjenek az égi malaszttal.
Utána még a bírónál is voltak, hadd ismerje meg a reformátusok lelkészét. Az meg egyenesen magyarul beszélgetett velük egész idő alatt, amíg nála voltak. Váltig bizonygatta, hogy sosem volt itt baj román és magyar között és ameddig ő a falu bírója, garantálja, nem is lesz. Hogy vannak, akadnak emberek, akik anélkül járatják a szájukat, hogy gondolkodnának, az máshol is van. Magyarul mondta a román közmondást, hogy „minden erdőben akad korhadt fa is”. Nincs ez másként az emberek között sem, legyen az magyar, vagy román. Biztatta őket, hogy bármire szükségük lesz, ő mindenben a segít, elég csak egy szót szóljanak, mert az ő számára is az Isten és annak nyája mindennél elsőbb. Legyen az román vagy magyar. Ő majd intézkedik, ha fa kell téli tüzelőnek, olcsón hozat, ha mészre lesz szüksége a tiszteletes úrnak, vagy a templomnak ő majd intéz – ígérte. Elég az, hogy sem az ígéretekből, sem a jóindulatból nem volt nála hiány. Hogy mennyire voltak őszinték a szavai. azt majd a jövő mutatja meg – dörmögött az öreg Károly, amint kiléptek a román pópától.
(folytatjuk)
Gábor Ferenc, Köröstárkány
