Isten se akarja… Gábor Ferenc könyvbemutatója Budapesten
Gábor Ferenc új könyvének bemutatójára 2015. december 8-án, kedden 18 órai kezdettel kerül sor a Magyarok Világszövetsége budapesti székházában (1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3.).
Minden érdeklődőt szeretettel vár a szerző és házigazdája, Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke.
A kisregény a magyarremetei magyarirtás áldozatainak állít emléket.
Ízelítőként az Érintőben az első részeket és az utolsót közöltük-közöljük. Remélhetőleg az Érmellékre, illetve Érmihályfalvára is eljut majd a kötet.
Addig is alább olvasható a kisregény befejező része és a szerző utószava.
Isten se akarja… (45.)
Örök időkig ők sem maradhattak, ősz vége felé felszedelőzködtek és mentek dolgukra Magyarország irányába. Közben hazajött Ferencz Árpád tiszteletes és Szabó meg Fila Károly is Halmágyról. Lesoványodva, lerongyolódva, de élve. Ők mesélték aztán el, hogy a remetei fuvarosokat agyonlőtték Halmágyon, ottmaradtak mind az öten. Ha megszöknek és elfogják őket, rájuk is ez a sors várt volna. Valahogy csak kibírták a lágert és szerencse a szerencsétlenségben, hogy a front gyorsan átvonult a vidéken és hazaengedték a papot és a két remetei magyart. A román hatóság annyira szelíd mégsem volt, hogy minden héten háromszor ne hívta volna őket jelentkezésre, a hét kilométerre lévő Pokolára. Ha esett, ha fújt meg kellett jelenni a csendőrök előtt. Közben még a falut, a házat is ügyelni kellett, annyi volt az orosz katonaruhába bújt környékbeli tekergő, mindenre képes rabló. Ami megmaradt a szeptemberi rablások, gyilkosságok, meg az oroszok zabrálása után, azt vitték volna ők. Ölni, nem öltek, de rabolni, kihasználni a még a zavaros háborús helyzetet, azt még nagyon akarták. Magyarokat gyilkolni csak féltek, mert hallani lehetett, hogy az oroszok most már nem tűrik, hogy a román katonák meg katonaruhába bújt civilek magyarokra támadjanak.
Ahogy haladt a front mind nyugatabbra, Németország irányába, amint a román katonaság mind messzebb lett, úgy kezdett visszatérni a remetei magyarokba az élet. Az élni akarás legyőzte a gyászt, a fájdalmat. Később vagy hamarabb, de a családok rá kellett jöjjenek, észre kellett vegyék, ha akarták, ha nem, hogy az űrt, amit a meggyilkolt apa, gyerek vagy nagyapa hagyott maga után, azt be kell valakinek tölteni. Az özvegyen maradt feleségnek, az árván maradt még alig fiatal gyereknek, vagy a már öregebb, de még élő, tagjait mozdítani tudó öregembernek. Valakinek vinni kellett tovább az életet az elhunytak helyett, a meggyilkoltak nevében is. Az ősz elmúlik bármilyen sokáig is tart a szép száraz idő, tudták azt az emberek. Bírták vagy sem, ha fájt is a bensőjük szeretteik után, ha élni akartak, ha meg akarták tartani az életben maradottakat, akkor dolgozni kellett. Ha kínkeservesen is, összeszorított fogakkal de szántani, vetni kellett. Az elvetett búzát már nem szedik fel szemenként a földből – mondogatták nagyokat sóhajtva. Fogta hát az ekét, aki valamennyire már és még bírta. Egymást kisegítve, támogatva, de amennyire csak lehetett igyekezve szántottak és vetettek a remetei magyarok. Nem annyit, mint más években, de annyit igen, hogy éhen ne haljanak a következő évben. Ami rajtuk múlott azt becsülettel megtették, a többi meg a Jóisten dolga, mondogatták. Mint mindig, mint máskor is jól tették, hogy siettek, hiszen egyszeriben egy olyan esős idő állt be, hogy volt, aki már csak épp egy keveset tudta elsikárolni a földbe a gabonát, olyan vizes, nedves, sáros lett minden. Az asszonyok összefogtak és úgy mentek az erdőre fáért, hogy meg ne fagyjanak a télen. Hiába állt eléjük a kerülő, nekiestek, mint a vadmacskák. Románul szidták, átkozták, hogy szégyellje magát, hogy nem sül ki a szeme, mi után megölték az embereket, még van az arcán bőr eléjük állni? Szégyenletében, vagy sem de el kellett somfordáljon az asszonyok elől, akik rendjébe, egymás után hazahordták maguknak a téli tüzelőt. Na de a bíró is megkapta a magáét az utcán, vagy bárhol is találkoztak vele az asszonyok. Köpdösték, szidták, átkozták még a családját is, a megölt uraikért. Nem ért annak semmit, amit megtett, lehet nem is bánta, a köpködést meg eltűrte. Még az is megesett, hogy a Szabó András kalapját, bakancsát, amit akkor viselt, amikor megölték, falubeli román emberen látták, pedig lett volna kire hagyni ott volt a sok gyerek, de hát nem volt elég, hogy az életét vették el.
Más évben, hogy vége lett a háborúnak haza szállingóztak a kitelepítettek is, jöttek, ahogy elmentek. Hozták a lovas kocsikra pakolt családot, ágyneműt, ruhát, ezt, azt, amit annak idején magukkal vittek. Sokan közülük megszaporodva, hiszen több remetei legény Félegyházán talált magának asszonynak valót. Még gyerekük is lett, hozták hát az asszonyt is gyerekestől. Azonközben a román menekültek is elköltöztek Remetéről oda, ahonnan jöttek, ahol újra Románia lett. Akadtak azért olyan remeteiek is, akik soha többé nem jöttek haza sem Félegyházáról, sem pedig Magyarországról. Már csak a hírüket hozta a szóbeszéd vagy a posta szülőfalujukba.
A szerző utószava
A magyarremetei vérengzés anyagát 2014–2015-ben gyűjtöttem a még emlékező, jószándékú magyar emberektől. Be kell vallanom, sokszor ellentmondásokba ütköztem, annak okán, hogy a jótékony, gyógyító idő foga már vásott a történések, az átélt borzalmak elevenségén. Azt azért le kell szögezni, hogy a valódiságuk, igazuk ma is él. A szívekben, lelkekben, ha szunnyad is, de még ott az emlékek eleven parazsa. Annak ellenére is, hogy a román nacionalizmus évei alatt nem volt szabad beszélni az 1944. szeptember 23-án, Magyarremetén történtekről. A román média értelemszerűen mindvégig hallgatott és hallgat a vérengzésekről. Arra azért gondjuk volt a román hatalom „szóvivőinek, megmondó embereinek”, hogy elhintsék a köztudatba, mely szerint a magyar járőr által meglőtt és életét vesztett tiszt, Leonard Mociulschi tábornok, a Körös völgyét védő román erők parancsnokának, a veje volt. Tehát a bosszú, illetve magyarirtás ennek kapcsán következett be. Tény, hogy Mociulschi tábornokot a háború után az 1945-ben kiadott 312-es törvény 2. bekezdés d. pontja alapján, 1947-ben börtönbüntetésre ítélték. (http://www.crestinortodox.ro/comunitate/group_discussion_view.php?group_id=54&grouptopic_id=687)
Fent említett törvény, azokra vonatkozik, akik parancsot adtak terrorcselekményekre, kegyetlenkedéseket követtek el, vagy elnyomták a lakósságot azokon a területeken, ahol harci cselekmények folytak. 1955-ben rehabilitálták, mostanra pedig hősöknek kijáró tiszteletet kap emléke.
A magyarremetei magyarok soha semmilyen kárpótlást nem kaptak az átélt borzalmakért, az elvesztett életekért. Sajnos eleddig csak nagyon kevesen foglalkoztak a Fekete-Körös völgyi magyarok tragédiájával. Még kevesebben tárták fel emberi, nemzeti értékeiket. Igaz, mostanra annyi változott, hogy magyar turisták látogatják a környéket és benne Magyarremete, Árpád-kori templomát. Rácsodálkoznak, hogy még él magyar a vidéken, hogy még van magyar múlt. A jelen, a jövő már nem sok mindenkit érdekel. Hogy a magyar nyelv és kultúra végvárai omladoznak, az arra hivatottak felelőtlenül, mázos szép szavakkal eltakarják. A közösségi „vezetők” szeme láttára, tétlen beletörődése folytán fogy a magyar szó, a magyar lélek. Magyarremete és a többi magyarlakta Fekete-Körös völgyi település is rálépett a beolvadás útjára.
Ezen írás szolgálja nem csak azok emlékét, akik mártírhalált szenvedtek magyarságuk miatt. De adjon tiszteletet azoknak is, akik mertek magyarok lenni, akik voltak bátrak magyarként élni szülőföldjükön és szembe nézni a sors kihívásaival a vérengzés után és az azt követő magyarellenes időkben is. Elmenekülhettek volna, vissza se nézve többet a megaláztatás földjére. Mehettek és maradhattak volna idegenben, biztonságban tudva életüket, mint annyian tették. De ők vállalták a kockázatot, a többségi hatalom, az erő kegyetlenkedéseit, a megaláztatást. És nekik köszönheti sok magyarremetei magyar, hogy mindmáig megmaradtak. Mert az eleddig elvetett mag, az érték nem esett az út porába. Eddig!
Ajánlom e könyvet, minden remetei fiatalnak, akik még nem ébredtek rá, hogy miért kellett őseiknek meghalniuk. Mi az, az érték, amiért a gonoszoknak érdemes vért ontani, mi az a kincs, amit annyi és annyi nemzedék őrzött és adott át egymásnak drága ajándékként. Kérdezném, ők lennének azok, akik őseik, elődeik nyelvét, kultúráját, nemzetiségét eldobják maguktól?
1944. szeptember 23-án nekik, negyvenkettejüknek meg kellett halni. Elveszítették életüket, de nemzetiségüket nem. Azt semmilyen fegyveres erő nem tudja elrabolni, csak a jellem és az öntudat gyengesége tud önszántából lemondani róla. Ezt csak emberi gyarlóság teheti de: „Isten se akarja”, hogy elvesszünk!
Gábor Ferenc, 2015 szeptembere
E könyv megjelenéséért köszönettel tartozom minden magyarremetei embernek, aki emlékeivel, tanácsaival segített. A megtörtént magyargyilkosságok leírása, mint az a könyvből kitűnik, nem teljes, nem is lehet. Több ember sorsa, élete már a feledés homályába merült. Azért reményeim szerint a leírtak teljes képet adnak az 1944-ben történt magyarremetei eseményekről.
Külön köszönet illeti meg:
Bálint Juliskát, Bálint Jánost, Szabó Sándort, Szabó Ilonát, Márton Jánost, Márton Erzsébetet, Erdei Jánost és családját, Fila Istvánt, a TURUL panzió tulajdonosát és feleségét, Széles Teréziát.
