Járom az utam…
…a macskaköves úton, cseng a fülembe a régi, gyermekkorban hallott sláger, és tényleg járom, mert annyi év után visszakívánkoztam Várad régi utcáira, a Madártelepre, vagy Külvárosba, ki minek nevezi.
Mentem, régen látott utcákat, házakat, kapukat, kilincseket nézni, egy hétköznap délelőtt. Megnézni, mi maradt még az esztelen rombolás, a betelepítések sokadik hulláma után, a régi városrészből, ahonnan elindultam, elindultunk sokan az életbe. Hogy nagyon patetikus volt ez a mondat? Nos, igen. Sokan innen, az Înfrăţirea óvodából mentünk át a villamossínen a szemben álló 10-es iskolába, hogy Lajos, Elekes, Sári és még sok más tanító néni, tanító bácsi kézen fogjon és bevezessen minket a megismerés, a tudás világába. Itt vásárolta meg anyánk, útban hazafelé az ebédrevalót, a kispiacon. Itt álltunk zöldséges ládákon a kalapos Guy bácsiék ablaka alatt, bámulva a Puskás Öcsi játékát a világválogatottban, mert tévé még csak itt-ott volt a ’60-as évek elején. Sok gyereknek, felnőttnek itt, a zöldséges ládákon, a Rubin tévén nyílt ki a világ abban az időben, no és az Őssi telep szélén álló kultúrházban működő Bălcescu moziban. Mert „fel, a városba”, mi, külvárosi kis csávók ritkán mentünk. Akkor is, jobbára a szüleinkkel.
De a kis, krumpliköves utcákon, a kaszárnyaudvarokon, a vágóhíd mögött elterülő gyakorlótéren otthon voltunk. Otthon voltunk az Rhédey kerti sporttéren, a parkban, a kártyások között és az állatkert mellett húzódó Pece partján is, ami a Körösig vitte a fürdőkből induló hévizet. A vágóhíd háta mögött folyó árapasztó csatornában is jókat lehetett játszani.
De nem erről akartam én most itt elmélkedni, sokkal inkább arról, amit találtam a régi városrészben. Az egykori vasgyár előtt, ahova ’63-ban, vagy ’64-ben, mint boldog kisiskolásokat kivezényeltek pártfőtitkárt látni (láttuk is Gh. Gheorghiu Dej és I. Gh. Maurer elvtársakat, persze a többieket is) már el is illant a kedvem, látva a valamikori gyár romjait. Egykori óvodám még meg van, hisz szinte minden nap látom a villamos ablakából. De beljebb… Apám egykori jó barátjának, a rég elhunyt Kovács Dezsőnek, akit Szamarasnak hívtak (ez nem csúfnév volt kérem) máig áll a háza. Dezsőkét az egész város ismerte. Na jó, majdnem az egész város. Szóval a ház még áll, de onnantól már csak itt-ott egy pár ház, fél utca, a régi házak nagy része „villásítva”, tiritarka vakolattal, „termopán” ablakokkal, csicsás kapukkal, orosz piaci zárakkal, kilincsekkel. Sehol egy utcai kút, csak néhány kis házikón még régi kapu, ablak, de krumplikőnek már nyoma sincs. A meglévő madárnevű, egykori utcákat manapság bő fél óra alatt be lehet járni. Fölöttük pedig szürke, sokemeletes, jellegtelen tömbházak nyomasztó árnyéka terpeszkedik.
A történelminek nevezett belváros helyzete egy halvány árnyalattal jobb ugyan, mint a külvárosé, de…
A régi, valamikor elegáns utcák, előkelőnek látszó házai ellen orv támadók, valóságos merényleteket követtek el, egyénileg és kollektíve is. A felújítások mindenütt a szakértelem hiányát mutatják. A fehér, netán barna termopán a rikító sárga, barna, lila és zöld nemes vakolatú házak némelyikén megszokott látvány. Számtalan a beépítetlen telek és a teljesen lepukkant, kihalt ház az utcákban. A régi lámpavasak, kanálisfedők, (amelyeken még Nagyvárad és Tátray Sándor neve tisztán olvasható volt) házszámtáblák, biztosító társaságok táblácskái csak mutatóban találhatók. Műemléképületről tűntek el míves, kovácsoltvas zászlótartók (melyek egyike pár száz méterrel arrébb, egy házon ma megtalálható).
A kopottság, az igénytelen felújítás jellemzi a belváros utcáinak házsorait. Talán nem is kell mondani, hogy lehetett volna ez másképp is. Lehetett volna, a meggazdagodás hajszolása helyett, mondjuk a városi tanácsban, választott tanácsosainknak azon munkálkodni, hogy a még megmaradt Olaszi temetőt ne rombolják tovább. Lehetett volna azon dolgozni, hogy a másik temetőben a még meglévő német és magyar hősi halottak sírjai ne jussanak idegen kézre. Lehetett volna műemlékké nyilvánítani a temető római katolikus és görög katolikus parcelláit, síremlékekkel együtt. Védetté, műemlékké nyilváníttatni a történelmi belvárost, tokkal, vonóval, hogy ne lehessen kidobni tárgyakat, emlékeket, leverni díszeket, kicserélni kapukat, ablakokat, hanem mindent felújítva hátrahagyni az utódoknak. Védetté kellett volna nyilvánítani a régi patikák bútorait, felszerelési tárgyait, a vitráliákat. Meg kellett volna őrizni legalább egy régi villamost, autóbuszt, felújítani, nosztalgiajáratokat indítani. Hol van a Szent László téri patika falán évtizedekig álló hőmérő, hol a repülőhíd órája?
Hova tűnnek a kicserélt csatornafedők, hova tűnnek a kovácsoltvas kerítések? Nem lehetett volna ezekből a tárgyakból egy múzeumot létrehozni, ami csak a miénk? Ugye, mennyi dolog eszébe jut az embernek egy kis sétálgatás közben?
Farkas László
Nagyvárad
