A jó hírmondás órája
Napjainkban, amikor minden médiafelületről csak rémhírek zúdulnak az emberre, olyan szinten, hogy még az időjárást sem lehet már úgy megjósolni, hogy a szelet ne pusztító orkánnak, a januári-februári hófúvást ne jégkorszaknak, az esőt ne özönvíznek állítsuk be, nem könnyű kiegyensúlyozottnak maradni. Ilyen embertelen pszichológiai nyomás alatt egyre nehezebb megőrizni a lelki nyugalmat, legtöbb esetben szinte lehetetlen is. Főleg, ha még a sok politikai mocsok, hazugság, embertömegek napi szintű hülyítése, semmibevétele, átverése, megalázása is hozzáadódik, hát ember legyen a talpán, aki állja a világ káoszának sarát.
Néha betoppan egy régi ismerősöm, s amint átlépi a küszöböt, ellentmondást nem tűrően azzal köszön rám, hogy mondj valami jót, de jó legyen ám!
Mert aki ilyet tud, az már valami – gondolom.
Ilyenkor mindig meghökkenek, nem a vendég szavain, hanem magamon, mert nagyon fel kell pörgetnem az eszem kerekét, hogy tudjak valami érdemlegesen jót mondani.
S ha látja, hogy erősen gyötröm az emlékezetem, hogy megfeleljek a jó hírmondás órájának, ő tesz eleget saját felszólításának és elmondja, hogy a mindennapi gondok, nyűgök ellenére Isten kegyelméből még mindig a felszínen evickél, és hogy mekkora csoda ez a hétköznapok túlélésében. Igen. A felszínen maradás a mai világban kegyelem és csoda. Mert nézzem csak meg: meleg a lakás, az asztalon kenyér, a család hazavár, meg a kutyám is, a hátsó udvar nyáron tele van gyógynövényekkel, és megengedhetem magamnak, hogy azonos értékrend szerint élőkkel vegyem körbe magam, ami luxusnak számít a mai világban.
És nekem ezek ellenére gondolkodnom kell, hogy valami jót tudjak mondani…
Csak miután elmegy, mérem meg újra szavai súlyát. Mennyi kegyelem marad észrevétlenül, kegyelem, amit elrejt a temérdek szellemi fertő, ami napi szinten ömlik az Úr teremtett világára.
És szinte szégyellni kezdem kishitűségemből és gyarló emberi mivoltomból eredő vakságom…
Sütő Éva / Reggeli Újság
