Jönnek az emberek…
A múlt század elején, amikor az érmelléki kertek alján már elkezdett sárgulni a tengeriszár, az idős asszonyok, akiknek az volt a dolguk, hogy az apróságokat ráncba szedjék, míg a család felnőtt tagjai dolgoznak, gyakran elemlegették: jönnek már az emberek. A rájuk testált gyermekhad pedig ésszel fel nem foghatta, kik lehetnek, és honnan jöhetnek azok minden áldott esztendőben, úgy hogy nem zörgetnek a kapun, sőt át sem lépik a házak küszöbét.
Egyszer aztán Janika mégis megkérdezte a dédnagymamájától, kik is azok az „emberek”, akik jönni fognak, és főleg kell-e egyáltalán azoktól félni. Mire a jó öreg mama meghúzta álla alatt a kendőcsücskét és csak annyit mondott: ha nem hoznak hideget, nem kell tőlük félni. Áldott jó természetűek azok, mert sok mindent tartogatnak az embernek. Beérlelik a határt, a szőlőskertet, a gyümölcsöst, szabadon hagyják a szegényembereknek a földeket, hogy tallózhassanak. Megtöltik az aszalókat, a padlásokat, a pincéket, de még a kamrákat is, ha szorgos kezű az ember. Kivirítanak az ereszek a tengericsövektől, a piros paprikafüzérektől.
A gyermekhad eleinte hitetlenkedve hallgatta, hogy teheti meg mindezeket a szeptember, az október, a november vagy a december. Később azonban minden cseperedő emberpalánta megtapasztalta, mennyi áldás kíséri ezeknek az „embereknek” a „lépte nyomát”. Későbbi életük során tán még csak a kikeletnek tudtak úgy örülni, mint eme minden jóval rogyásig terhelt hónapoknak.
Szeptember szép ember…
Sokszor elmondogatta a mihályfalvi tarcsai úton a hajlott hátú Szilágyi Ágnes néni, hogy szeptember szép ember, október félember, november csúf ember, december rossz ember, de valójában csak a decemberre illett rá az elmarasztaló jelző, mert általában vékony széllel jött, és befújta az oszlopos tornácot porhóval.
A szeptemberrel azonban nagyon ki volt békülve. Bár már indulásra gyülekeztek a fecskék a sürgönyfákon, a langyos fehér szemű napon még kint lehetett üldögélni a tornácon. Gábor, az „idesuram” ilyenkor vetette a gabonát, mely a mindennapi kenyeret biztosította a családnak.
Kisasszony napja volt. Az Érmelléken – de máshol is – a cselédek szolgálatba lépésének ideje. Ilyenkor kezdték el a dióverést is. Átellenben, a Kerepesi portán, három hatalmas diófa ontotta csonthéjas termését. Zsákszám hordta fel Gyuri bácsi a padlásra. Igazi aranyat ért az minden esztendőben a magyar embernek. Ha fújtak az októberi szelek, néha még le-lepottyant egy-kettő, amit nem értek el a kitoldott dióverő rudak. Ilyenkor ugratta dédnagymama a legkisebb unokát, hogy „nosza szaladj, kapd fel!”. Az volt ám az öröm, amikor hamarabb ért oda, mint a kertben tallózó varjak egyike. Mert a fránya jószág felkapta a diót és alló, már el is repült vele.
A kettős ágy fölött a pócsi Szűz Mária mellett majd minden érmelléki otthonban ott függött a Szent Mihály arkangyalról festett ikon is. A templomokban a róla mintázott oltárképek vigyázták a hely nyugalmát, de harangokat is szenteltek tiszteletére. „Szent Mihályi keleti szél, igen komoly telet ígér” – mondogatta Kerepesi néni, ha hideget hozott a marcona angyal szeptember végére, vagy bederesedett a „lova”, amelyen utolsó útjára indult gazdag, szegény, egyformán. Ezért volt hát szép ember a szeptember és egyben Kerepesi mama kedvence is, mert a testi táplálék mellett az országot őrző Szűzanya, illetve az igazságos, Istenhez és emberhez hűséges és a megingathatatlan Szent Mihály hava is volt egyben.
A magyar néphagyományban ez a főangyal van a haldoklók mellett is, segít a távozóknak itt hagyni a földi világot és kísér át a túlvilágra. Ehhez a jelenséghez kapcsolódik a Szent Mihály lova elnevezés. Innen a magyar néphagyományban a Göncölszekér másik neve, azaz Szent Mihály szekere, vagy a Tejút egyik középkori elnevezése, amely Szent Mihály útja volt.
Október félember…
Októberről azért járta ez a félemberes móka, mert nevének csak a másik fele utalt „emberi mivoltára”. Amúgy ez a hónap volt a legteljesebb, azaz a tulajdonképpeni begyűjtés hava, mely által teltek a kádak, a csűrök és mindentárolók.
Október az ősz legszínesebb hónapja. Nappal gyönyörűek a fények, a szőlőtermő érmelléki dombok változatos színekben pompáznak. Ha ökörnyál száll a levegőben, vagy a fák másodszor is kivirágzanak, hosszú, szép őszt ígér a jelenség. Sok híres névnap tarkítja e rozsdavörös hónapot: Ferenc, Dénes, Teréz, Lukács, Vendel, Orsolya, Demeter, Simon és Júdás, illetve Farkas. Megannyi szokás társult ezekhez is ezen a tájon.
Dénes vagy Teréz napján kezdődött a szüret. Orsolya a káposzta és egyéb vetemény betakarításának kezdete volt. Vendel és Demeter pedig a juhászok ünnepe. Farkas napján Gyuri bácsi elültette a következő diófát, mert úgy tartották, ezen a napon, azaz október 31-én minden fa megfakad, amit plántálnak. A férfiembernek kiváltképp kedvence volt ez a hónap, hisz a szüret a legnagyobb esemény az Érmelléken. Eme szent foglalatosság eredményeképpen jött létre az a sok „pinceutca” is, amely nemzeti örökségünk egyik legbecsesebb része mind a mai napig. Kettős hasznuk volt ám ezeknek a háztól különálló pinceutcáknak: egyrészt nem volt az asszonynép szeme előtt, másrészt meg nem kellett messzire vinni a kádakat. Ugyanis ezek leginkább a szőlős dombok aljába épültek. Meg aztán, ha a férfiemberek vasárnap délelőtt templomba indultak, jövet-menet lehetett tenni egy-egy kis kitérőt is. Ki látta azt?
November csúf ember…
Szent András vagy Mindenszentek hava első két napja a halottakra és a szentekre való emlékezés ideje. Elsejéhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Ez a nap volt a bíróválasztások napja is. Ekkorra a vetést, az őszi munkákat be kellett fejezni, mert a természet nyugovóra tért. A novemberi névnapok voltak csak híresek! Márton, Erzsébet, Katalin, András. Ezekhez is rengetek szokás fűződött, amelyek kissé megszépítették a „csúf ember” ábrázatját. De ködös, nyirkos napjait szegény csúzos Ágnes néni és a többi munkába meggörnyedt asszonytársa is nehezen viselte. Mondogatta is élete párjának, hogy egy ilyen csúf novemberi napon fog érte jönni Szent Mihály lova. A megérzése be is teljesedett, mint megannyi régi öregé, amikor szóba jött a haláluk órája.
Csak Szent András napja hozott enyhülést elkínzott csontjaira, amikor már kopogósabbra váltott az idő. András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, mert ekkor már eltarthatóvá lett a hús. Ezért nevezték „disznóölőnek” is.
December rossz ember…
Csak a mindig fázó szegényember tartotta a decembert rossz embernek, mivel a hideg kemencepadka vagy az „alvó” csikóspór nagyon barátságtalan tudott ám lenni, amikor süvíteni kezdtek a tarlóról a szelek. A tarcsai út vége egyenesen a földekre nézett, így az összebújó kis házaknak nem volt semmi szélfogójuk. Ám karácsony hava lévén az Úristen kiparancsolta a legszegényebb családoknak is a venyigét vagy az íziket, hogy akik az ő születésére várakoznak, ne fázzanak.
Ilyen tájt a Miklósok, Istvánok, Jánosok elvitték komáikat, cimboráikat a pinceutcára, hogy igyanak egymás egészségére. E két utóbbi névnap különös jelentőséggel bírt a magyar ember számára. A karácsonyi ünnepekkel való kapcsolódásukon túl Istvánra, az első vértanúra és Jánosra, a szeretet apostolára emlékeztek. Ismerősök, rokonok csoportosan mentek köszönteni ezeket.
Hajdanán János napkor szokás volt a bor megáldása is. Minden család bort vitt a templomba, s ezeket a pap megáldotta. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak, beteg embert és állatot gyógyítottak vele. Öntöttek belőle a boroshordóba is, hogy ne romoljon meg a bor. Fölhintették vele a borospincét, hogy a gonosz lélek szándékától megoltalmazzák. Szentelt borral kínálták meg az útra kelőket is, amely az „Isten veled!” közvetlen formája volt, Krisztus vére által.
Kerepesi nagymamának azonban fenntartásai voltak a december rosszindulatával kapcsolatban, ugyanis az egyszerű, szegény embereket a január és a február tudta csak igazán meggyötörni, amikor olyan tisztára fagyott a levegő, hogy több érmelléki kisfalu tornya is látszott a padlásról. Úgy tartotta, az „embereket” követő hónapok olyankor a leghidegebbek, amikor sok az eltakarítani való gonoszság a szívekből. Ilyenkor takarodik ki a rosszra hajlás minden teremtményből. Olyan hideg van, hogy az ember lelke is kifagy – szól a régi mondás, mert semmi sem nyilatkozott ki oktalanul a régi bölcsességekben.
Sütő Éva
(A címlapon asszonyvásári borospince – Sófalvi István fotója az Érmelléki borospincék című albumból)
