Kegyes hazugságok
Újra kampány van, kedves sorstársaim, „nagy téttel”, hiszen sorsunkról mondunk, mondhatunk véleményt a szavazatunkkal. És nekünk minden szavazáskor ugyanaz a véleményünk: így tovább, csak rosszabb ne legyen! Ám hiába is hazudjuk szembe magunkat minden egyes alkalommal, hiába hazudják ugyanazt a politikusaink, a helyzetünk romlik. Közös megegyezéssel, közös akarattal, szorosan összefogva határon innen és túl, hitetik el velünk, hogy minden rendben. Pedig az igazságot nem lehet elásni, betakarni hazugságok tömkelegével és pénzzel sem!
Szűk környezetünkben, a Fekete-Körös völgyében és gondolom így van ez Erdély szerte, szembe ötlik a csupasz és kegyetlen valóság. Nem hogy jobbra fordult volna a sorsunk az úgynevezett demokráciában, hanem sokkal kilátástalanabbá vált a helyzetünk, amióta kisstílű, faragatlan és gátlástalan, politikusnak még jóindulattal sem nevezhető figurák szája íze szerint alakul a sorsunk. Magyar az, aki rájuk szavaz! Ennyi elég! Senkinek semmit nem kell tennie magyarságáért, sőt alkalomadtán, csak úgy, jár érte pár üveg sör, tálnyi gulyás, leereszkedő nyájas vállon veregetés. Aki nem eszi a mákonyukat, nem issza a mérgüket, az nemzetáruló. Mindennek ára van, semmi nem hull ingyen az ölünkbe – szól a mondás. De láss csodát, itt Erdélyben a magyarságunk ingyen van! Csak szavazni kell érte! És minden megy – a maga trianoni útján. Nincs kellemetlenség, nem kell hadakozni idegen el- és beolvasztó erővel, nem kell kimondani az igazságot sem, hogy nem jól van ez így!
Mesterkélten, beletörődve hallgat mindenki a felszívódó szórványról, a szülőföldjét elhagyni kénytelen, vagy a román pártokba utált magyarokról. Ők a hibásak, maguknak keresték, okozták sorsukat. Könnyű kimondani, pálcát törni azok felett, akikről azok mondnak ítéletet, akik sokkal, de sokkal bűnösebbek.
Hallgatni kell és szavazni, – önfelszámolásunkra. Hallgassunk az ellenünk elkövetett bűnökről, hallgassunk a közelmúlt, a még csak tegnapi árulásokról, megvezetésekről. Hallgassunk az elkövetőkről! Nem szabad sebeket felszakítani, árt az összefogásnak. Helyi és térségi szinten is, hiszen egy a sorsunk. Igen, ez itt a nagy baj, kedves sorstársaim, egy olyan helyen, környezetben ahol minden nap a magyar lét a tét, letétetik veled a fegyvert. A megvezetőknek nincs ínyükre a kiállás, az ellenállás, hát lábhoz parancsolják a puskát. És tánclépésben átsétálnak az ellenség táborába. Majd visszajönnek és megmondják mit és hogyan…
Pedig látjuk kik ők, ismerjük tetteiket, bizonyítottak már nem egyszer, de nekünk kényelmesebb majd elmondani gyerekeink, unokáinknak, hogy mi nem tehetünk semmiről, mert ránk szóltak kire szavazzunk, mert erővel nyomták le a torkunkon a sört, meg a gulyást.
Egyezzünk meg, hogy együtt hazudunk, ha már együtt veszünk el. Kegyes halál előtt, kegyes hazugság. Van, aki a magát magyarnak, más a magukat román hazafinak hazudók táborában, vagy éppenséggel buta jóhiszeműséggel, tétlenül szemlélve sorsát múlik ki, szűnik meg magyarnak, majd embernek lenni. Parancsra, mert aki a pénzt adja, az utasít. Magyar pénz, román pénz ugyanoda folyik, szolgálva a nagy katyvaszt, kusza összevisszaságot, furcsa, de akár szocializmusnak is nevezhetnénk a nagy demokráciánkban.
Gábor Ferenc, Köröstárkány
