Ki menti meg tőlük a kultúrát?
Nagy port vert fel az elmúlt hetekben, napokban az a kiszivárgott elképzelés, mely szerint takarékosság ürügyével egyetlen intézménybe vonná össze a Bihar Megyei Tanács (értsd: Ilie Bolojan) a nagyváradi színházakat, valamint határozatlan idejűről meghatározott időtartamra szólóra módosítaná az ott dolgozók munkaszerződéseit. A terv – bár a megyei tanács illetékesei szerint nincs napirenden ilyen elképzelés – érthető módon nagy felháborodást keltett, elsősorban az érintett színművészek, színházi dolgozók körében, de szélesebb körben is. Magyar viszonylatban joggal merült fel az a félelem, hogy a terv megvalósulása az önálló Szigligeti Színház végét jelentené, ugyanakkor általában a kultúra működésének meg nem értését, érzéketlenséget is sugall.
Könnyen belátható, hogy a kulturális szféra teljesítményét nem egyszerű számszerűsíteni, hatása sem köbméterekben, sem kilométerekben, de még lejben sem mérhető igazán. Annak ugyan lehet létjogosultsága, hogy az esetleges felduzzasztott, sokszor üresjáratokat és pazarlást generáló adminisztrációt, bürokráciát a kulturális intézményekben is visszanyessék arra hivatottak, de nem lehet, nem szabad a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni. A művészek és a civilek hangos tiltakozása tehát abszolút jogos, még akkor is, ha egyelőre egy hivatalosan nem létező elképzelés ellen tiltakoznak. Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy a művészet, és a művészek kiszolgáltatottsága az anyagiakat (szűkösen) biztosító politikum felé egyáltalán nem új keletű dolog, éppen ellenkezőleg. Arról pedig szintén kevesen és keveset beszélnek, hogy a kulturális intézmények vezetését többnyire hűséges pártkatonákkal töltik be, olyanokkal, akik erősen kézben tartják alárendelt kollégáikat, többek között a meghatározott időtartamra – általában egy évre – szóló szerződésekkel, melyek megújítása kizárólag az ő „hűbérúri” joguk, és amely során nem csupán szakmai szempontokat vesznek figyelembe. Ne legyenek illúzióink, a Szigligeti Színház esetében sincs ez másképp.
Sztárok a színpadon, amatőrök a minisztériumban
Érdemes megvizsgálni, hogyan reagáltak a magyar érdekvédelmi szervezetek, pártok a nagy felháborodást kiváltó Bolojan- féle tervre. Az RMDSZ sajtótájékoztatóján Borsi Imre Lóránt, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke elmondta, hogy „ Az RMDSZ érzékenyen kezeli mindazt, ami kultúrával kapcsolatos Nagyváradon és Bihar megyében. Az RMDSZ volt az, amelyik kiharcolta az önálló magyar színházat, ezért az természetes, hogy a szövetség ki fog állni a kulturális intézmények mellett”. Hogy ez konkrétan milyen megoldási elképzelést takar, arról nem ejtett szót. Ha csak azt nem tekintjük megoldási javaslatnak a színészek és a kultúra területén dolgozók bajára, hogy Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, jelenleg pedig szürke eminenciása írt egy pamfletet a szélsőségesen liberális Transindex portálon, amiben az eset ürügyén az Erdély Magyar Néppártot próbálta ekézni. Valószínű, hogy az érintettek ennél kicsit konkrétabb megoldást vártak volna az őket szakmai és egzisztenciális mivoltukban fenyegető elképzelés kapcsán.
Apropó Néppárt. Az EMNP sajtótájékoztatón ismertette, mit gondol a kérdésről, és mindjárt konkrét megoldási javaslatot is letett az asztalra, aminek lényege az, hogy a két színház önálló léte nem lehet vita tárgya, a hosszú távú finanszírozást pedig kivennék a megye kezéből, és átadnák a kulturális minisztériumnak, amivel a két színház (a Szigligeti és a Mária Királyné Színház) nemzeti színház státusza is járna. Mindezt aláírásgyűjtéssel is megtámogatnák.
Ideális persze az lenne, ha létezne valami olyasmi, amit kulturális autonómia néven emlegetnek, és amivel a gyakran román kormánypárti szerepben működő RMDSZ immár több mint harminc éve kampányol. Nem egy esetben, sőt a kelleténél sokkal gyakrabban éppen színházi előadások előtt a közönség a tulipános párt prominenseinek kortesbeszédeit kénytelen „élvezni”, valahogy úgy, mint annak idején a kommunista filmhíradó a Szovjetuniót, és a többi szocialista ország nagy testvéreit dicsőítő epizódjait, a várva várt mozifilm előtt. Sokan azért (sem) járnak színházba Váradon, mert nem RMDSZ politikusokat szeretnének a színpadon látni, a párt dicső tetteiről zengedezve, hanem a színészeket hivatásuk gyakorlása közben. A politikusoktól egészen mást várnának el. Például azt, hogy ha már az elmúlt évtizedekben nem egy alkalommal volt kulturális államtitkára, sőt minisztere a román kormányban a magyarok érdekvédelmet kizárólag magának vindikáló szervezetnek, tegyenek is valamit a magyar kulturális intézmények önállósága megvédése, és finanszírozásuk fenntarthatósága érdekében. Mert az nem tartható állapot, hogy gyakorlatilag az összes romániai magyar nyelvű színház és társulat nagyjából éhen halna, ha a magyar kormány nem tartaná őket életben rendszeres támogatásokkal, eközben pedig a bukaresti érdekvédelem nem tesz semmit.
Az elmúlt évtizedek mulasztásait ezen a téren ideje lenne egy huszáros rohammal pótolni. Amit nem tett meg Kelemen Hunor államtitkárként, vagy Hegedűs Csilla miniszterként annak idején, itt a legszebb alkalom bepótolni. Kormányon, hatalom közelében biztosan nem nagy dolog kialkudni, hogy a Szigligeti Színház, és egyetlen más magyar színház se függjön többé helyi kiskirályok kénye-kedvétől, hanem törvény, vagy kormányrendelet biztosítsa független létüket, és biztos anyagi alapjaikat. Persze csak akkor, ha az RMDSZ a megoldásban, nem pedig a függés és a bizonytalanság fenntartásában érdekelt. Mert valljuk be, Damoklész kardja egy magyar intézmény felett hálás kampánytéma, ahhoz pedig ők maguk is elég jó színészek, hogy a farizeust eljátszva sajnálkozzanak a helyzeten, melynek jó részben ők maguk is előidézői és haszonélvezői. A váradi és Bihar megyei magyarok viszont már unják ezt a darabot, és ha így megy tovább, kifütyülik a színészeket, akik politikusnak sem voltak jók.
K. Szalárdi István
