Kiknek ereszt jól a piac?
Az Érmelléken majd minden alkalommal ugyanazok a koldusok, fogyatékkal élők és had ne mondjam, ingyenélők hada követi a piac vonulását. Értem ezalatt, hogy vidékünkön minden településen más és más vásárnap van meghatározva, talán éppen a mozgóárusok megélhetését, munkáját könnyítendő. Ám megfigyelhető, hogy ezeket egy egész kéregetőhad kíséri, és többnyire ugyanazokat az arcokat lehet felfedezni Mihályfalván, Székelyhídon vagy akár Diószegen. Sőt, még Szalacson is ugyanazok a mankós emberkék vetik latba minden tehetségüket, hogy szánalomra bírják a piac területén nyüzsgő vásárlókat, kofákat, árusokat. Sőt Margittára, vagy az Érmellék peremvidékére, Nagykárolyba is elviszi őket a vonat – ingyen –, mi több, ugyanúgy haza is hozza, vagy tovább viszi a következő piaci területre, ahol újfent jó a „megílhetís”. Még járványidőszakban is.
Együtt járunk mindenhová – mondják némi toleranciával az árusok, akik már megszokták a kéretlen-kelletlen társaságot.
Egykoron a vásári komédiásoknak is csurrant-cseppent ilyen alkalmakkor, miért ne csapolnák meg ma is az emberi szánalmat, jóindulatot, empátiát, a munkaképtelenek, a fogyatékosok. Csakhogy nem mindegyik munkaképtelen vagy fogyatékos.
Semmi újat nem mondok azzal, hogy némelyik érmelléki kisváros valutabeváltója előtt „nyomorékok” üldögélnek, idegen állampolgárokat bírva rá néhány eurónyi adományra. A közelmúltban tanúja voltam egy hasonló esetnek, amikor záróra környékén megjelent a „család” és közösen számvetést tartottak a napi bevételről, majd a nyomorék is „magához tért” olyannyira, hogy saját lábán távozott.
Mihályfalván csütörtökön és szombaton tartanak vásárt. A közeli élelmiszerüzletek kasszagépei ilyenkor telnek meg aprópénzzel. Egyik nap nem kevesebb, mint 155 lejt váltottak be egy piaci “koldusnak”, aki elégedetten távozott a „bevétellel”.
Jó kis napidíj – mondta kicsit bosszúsan a pénztáros, ami egyébként érthető is. Amúgy minden csütörtökön és szombaton így van ez – fűzi hozzá.
Legtöbbjük még rokkantsági nyugdíjjal is rendelkezik. Attól eltekintve senki sem irigyli az állapotukat, de amikor a zsebébe nyúl az ember, nem árt számolnia azzal, hány életerős családtag várja otthon a cigarettára, a pálinkára valót. Ezektől, akiket naponta megszán az emberi irgalmasság.
Példa erre az egyik kislány, aki egy ilyen piaci nap után azért állítgatta meg a mihályfalvi Széchenyi téren a járókelőket, hogy adjanak még neki némi aprót, mert addig nem mehet haza, amíg nincs meg a napi „kvóta”.
Sütő Éva
